Akkor ott engem is eltemettek vele. Felmondtam és megfogadtam soha többé nem megyek iskola közelébe. Nem akartam, hogy kiderüljön, és ne taníthassak többé, ennek ellenére mikor elveszítettem, felmondtam. Eltelt 2,5 év, de még mindig magam alatt vagyok, soha nem fogok megbocsájtani magamnak, mert megöltem őt, és ő magával vitt engem is. Mikor lefekszem és behunyóm a szemeim az ő szemeit látom a mosolyát mely nekem szólt, érzem a nyálát a mellkasomon, de az idillt megtöri utolsó nekem címzett mondata: „Szemét vagy, utállak”. Visszhangzik elmémben és könnyezve alszom és úgy is ébredek, azzal a mondattal „Tudom, az vagyok és én utálom magam”. Gyáva voltam, nem mertem élni, így most csak létezem, egy kiüresedett „ember” vagyok, melynek meghalt a lelke és még a temetésén is részt vett.

Boldog akartam lenni, de éppen az ellenkezőjét értem el. Lehet, ott van a metrón, a buszón az, akit neked szánt az ég, de te nem mosolyogsz rá, vagy elfordítod a fejed ha rád figyel, mert félsz, mit szólnak, ha egy azonos neművel flörtölsz. Engem már nem érdekel semmi és senki, de te még lehetsz boldog, csak ne engedd, hogy elmenjen melletted az élet és elragadja azt akit szeretsz, mert félsz kimutatni mit érzel. Szeress, mert rövid az élet, szeress, mert múlnak az évek!