Már rég elfogyott a tea, de mi még mindig egymás arcában elmerülve beszélgettünk. Addigra már nem voltam visszafogott, így szemérmetlenül fürkésztem arca minden kis négyzetmilliméterét. Valami furcsa, rokonszenves érzéssel tapasztaltam, hogy mikor mosolyog, pont ugyan úgy elvékonyodik a szeme, mint ahogy nekem szokott.

Hiába kerültünk ki aztán a hideg utcára, az orromban a füstölők illatát, a számban pedig a tea ízét éreztem még sokáig. Az eső időközben szemerkélve rákezdett, így kinyitotta hatalmas, fekete esernyőjét, mely alatt mindketten elfértünk. Csak akkor csukta be, mikor már a közeli Margit-szigeten sétáltunk. Nem tartom valószínűnek, hogy egyedül csak mi ketten lettünk volna az egész szigeten, de mindenesetre az esős idő miatt mi egy lélekkel se találkoztunk. (Hetekkel később, mikor már sokkal többen voltak arrafelé, a közeli templomnál kellett elbújni, és annak falának dőlve csattant el közöttünk a búcsúcsók.)

Ahogy lassan sétáltunk a fákkal szegélyezett járdán, egy ponton mindketten megálltunk, mintha nem akarnánk tovább menni. A beszélgetés is abbamaradt, nem kellett már folytatni. Valahogy így juthattunk el odáig, hogy lassan egymás szemébe néztünk, és akkor éreztük, hogy hivatalosan is eljött mindkettőnk számára az a bizonyos pillanat. Élénken emlékszem rá, hogy mikor közel húzódtam hozzá és megcsókolt, ujjaimmal a durva tapintású kabátjába kapaszkodtam. Közben elengedte az esernyőjét, hogy így szabaddá vált kezével átkarolhasson, az pedig finom koppanással esett a nedves betonra. Mikor nagyot sóhajtva összenéztünk, halkan megszólaltam, „sáros lesz az esernyőd”. Ő csak annyit felelt, „nem érdekel” és megcsókolt újra.

(Évekkel később ezt a történetet írva, kellemes érzéssel tölt el visszagondolni az első találkozásra és mindarra a sok, szép emlékre, melyet vele éltem át abban az időben, mikor együtt voltunk.)