|
|
| Talán 15-16 éves koromban jöttem rá, hogy más vagyok. Hogy nem a csajok érdekelnek, és nem utánuk fordulok meg az utcán.
Sokáig örlödtem azon, mit tegyek. Gondoltam arra is, hogy talán majd "átmegy" rajtam ez az egész, de ezt az érzést nem lehetett elfolytani, ez ösztönszerü. Akárhogy is probálok "harcolni" ellene egyre jobban vonzz.
Sokáig azon tünödtem vajon el mondjam-e otthon a szüleimnek. Viszont olyan gondolatok kavarogtak a fejemben amik elszomoritottak. Talán anyu tényleg egy homokos fiut akart felnevelni?? Talán ezek után is büszke lenne rám??? Ugyanugy nézne rám mint azelött? És vajon mit érezhetne, ha elmondanám neki, h soha nem lesznek unokáid??
Ezért anyunak nem akartam elmondani, ez egyfajta kegyes hazugság.
A hozzám közelállóknak is elszerettem volna mondani... Viszont kiderült, hogy a legjobb barátom is a homokosok ellen van. Igy döntenem kellett közte és felvállalás között. Igy hát neki se mondtam el.
Szóval ebböl csak annyit akartam kihozni, h nincs senki a közeli hozzátartozóim közül, akinek beismerhetném, hogy valojában ki is vagyok.
Viszont a meleg párkapcsolataim sem ugy sültek el ahogy azt én szerettem volna. Ki lettem használva és meg is aláztak.
De ennek ellenére nem mondtam le erröl, és továbbra is keresem az igazit. És mindehhez nem lenne eröm ha nem állna mellett a legkedvesebb msn barátom :) akire bármikor számithatok.
Szoval ez lennék én, akit csalodások hosszu sora ért, aki szerettei elött titkolózik, és aki titkon reméli, hogy egyszer rátalál a boldogságra. |
|
