|
|
| 2008.12.28 |
|
meghalt a lelkem |
| Kitalált történet?!
Megismerkedtem életem párjával legalábbis én azt hittem. Boldog voltam, boldog volt, legalábbis úgy tûnt.
Sokfelé jártunk együtt sokszor mentünk el mindenhova pl.: múzeum, kiállítások stb. Egy idõ után sokszor szóvá tette, hogy túlságosan is „nyitott” vagyok. Mindegy kivel, mindegy mirõl nagyon jól elbeszélgetek. A postán, a rigós bevásárlóközpontban a pénztárossal és mindig jókat nevetünk, mindenkivel. Én mindig úgy gondoltam minden ember vágyik az örömre egy jó pillanatra a fárasztó napban és csak kihasználom azt, hogy én sokaknak tudok mosolyt csalni az arcára. A párom is ott volt mellettem csak azt hitték barátok vagyunk, de én tudtam és Õ tudta szerelmesek vagyunk egymásba.
Ám egy nap már nem csak finoman tette szóvá hogy mindenkivel olyan jót elbeszélgettek, hanem kérdõre vont mennyi lánnyal csalom meg õt egy nap alatt. Hiába mondtam nekem már nem kell lány, nekem csak õ kell, szeretem kényeztetni nem csak a testét, hanem a lelkét is. Nekem fiú kell, én õt akarom.
Megbeszéltük, abban a tudatban voltam minden rendben lesz, de nem ez történet. Egyre többször vesztünk ezen össze úgy, hogy mindig sírás lett a vége.
Imádtam vele együtt lenni és abban a tudatban léteztem, hogy sokáig együtt leszünk. Csak sokáig, mert szerintem semmi nem tart örökké. Ezen is jókat vitatkoztunk mindig próbált meggyõzni van örökké, és majd a kapcsolatunk bebizonyítja ezt.
Eljött a kedvenc évszakom az õsz, ezt hozta életem legnagyobb csalódását is. Nagyon imádom ezt az évszakot, amikor már nincs olyan meleg, hogy meg lehessen sülni, de még nincs olyan hideg sem, hogy nagykabátban kellene járni. Szeretem nézni az ágyon fekve az ablakon keresztül ahogy, hullnak a levelek. Ekkor mindig József Attila verse jut eszembe „… tudtam, hogy õsz lesz, és majd fûteni kell, de nem hittem, hogy itt van ily közel, a szemembe néz, a fülembe morog…” és mindig kirázott a hideg, mert éreztem a telet a testemen. Ilyenkor mindig libabõrõs lettem, de mindig ott volt mellettem átölelt, és tudta megint távol jár a lelkem. Tényleg távol volt. Az Õ lelkével ugrándozott szerelem ország felé a nyugvó nap sugarai által csak halvány narancssárgára festett bárányfelhõkön.
Egy ilyen alkalommal történt utolsó veszekedésünk is. Feküdtünk az ágyban néztem, ahogyan az õsz munkálkodik. Éreztem a nyakszirtemen minden levegõvételét, ahogy kifújta a levegõt elöntött annak melegsége és a lelkemig hatolt. Boldog voltam tényleg boldog.
Ekkor megszólalt, bár ne tette volna.
„Tudom, hogy megcsalsz és újra a lányokat szereted. Láttalak a Melindával és tudom, hogy Õ is szerelmes beléd, ezt nem is titkolja, mert úgy tudja nincs senkid.”
Nem tudtam mit mondani csak annyit:
„Ne kezd megint, kérlek, KÉRLEK”
„Megõrjít a gondolat, hogy elhagysz és megmérgezi mindenapjaimat, minden gondolatom csak e körül forog.”- mondta.
„Nem csallak meg, mert, SZERETLEK.”
„ Most bezzeg kimondod, hogy szeretsz elõtte még soha nem hagyta el ajkaidat ez a szó pedig régóta együtt vagyunk.” – válaszolt kicsit kérdõre vonva.
Felültem és a szemébe néztem. Láttam a könnyeket gyûlni benne, láttam, hogy sajog a lelke.
„Ez csak egy szó… akartam folytatni, de közbe vágott
„Ez egy fontos szó, melyet én sokszor mondtam neked, de te csak annyit mondtál „én is téged”, de te soha nem mondtad ki SZERETLEK.”
„Igazad van, de lenne egy kérdésem, válaszolj õszintén. Benne van e, minden mondatom, minden szavának, minden hangjában mit érzek irántad. Érzed e minden ölelésemben, minden csókomban, minden pillantásomban, minden érintésemben mit érzek irántad, vagy mondjak ki egy szót, amit egy papagáj is meg tud tanulni és minden percben ötvenszer elmondani anélkül, hogy mögötte lenne érzelem. Mert ha nem, akkor valamit nagyon elrontottam, és akkor kimondom, többet érzek irántad, mint szerelem, te vagy maga az élet, te vagy nekem a tegnap és te vagy a holnap. IMÁDLAK.”
Hullottak a könnyeink, mint a falevelek melyeket az elõbb bámultam az ágyból.
„Szeretlek de…”- mondta.
„De mi???”- kérdeztem, de könnyeim már nagyon potyogtak a lelkem már érzett valamit.
„ Nem tudok bízni benned, mert félrenézek a metrón, te már valakivel beszélgetsz, aki jókat nevetgél veled. Nem tudok így veled lenni, nem tudok megbízni benned. Tudom, hogy sokszor megbeszéltük, de nem megy, így boldogtalan vagyok veled. Biztos megcsaltál már valakivel.”
„BOLDOGTALAN VAGY” nyögtem ki, de már könnyeimet próbáltam visszafojtani, így a végét nagyon elharaptam.
„ Szakítani akarok, tudom, hogy megcsalsz, érzem, érzem”- mondta.
„Soha senkivel, esküszöm neked”- válaszoltam
„A MELINDA MÁST MONDOTT”- vágta hozzám ingerülten.
„Én nem…, meg mit mondott” de már szedte össze a dolgait és elment.
Utánamentem, de nem akart beszélni, kért hagyjam békén. Hívtam, elmentem a házukhoz, de mindig letagadtatta magát.
Írtam neki levelet melyben leírtam, hogy nem csaltam meg soha senkivel, és nem keresem többé, de én nem érdemeltem ezt meg ártatlanul büntetett meg.
Megkeresett egy hét múlva, hogy kezdjük újra, ne haragudjak rá. De ekkora már késõ volt túl sokat szenvedtem, túl sokszor sírtam magam álomba, túl sokat hallgattam Demjénnek a Hiányzol címû számát. Lelkem darabokra esett szét, kitépte szavaival, de elkezdtem összeszedni a darabokat. Soha nem lesz új, azt tudom.
Találkoztunk s kérdte adjak még egy esélyt és megint sírt. Hiába mondtam neki „senki nem érdemli meg könnyeidet, aki pedig megérdemelné az nem fog sírásra kényszeríteni.” Hibázott állította, de én nem akartam újra kezdeni. Kérdezte miért, de nem válaszoltam. Úgy váltunk el hogy sírt, keservesen sírt. Eljöttem még vissza sem néztem.
Valójában még mindig szeretem, oda vagyok érte, de azt mondta, nem tud boldog lenni velem. Én pedig szeretem annyira, hogy ne tartsam magam mellett, mert azt akarom, hogy BOLDOG LEGYEN, velem, vagy nélkülem, de BOLDOG.
Amikor az ágyon fekszem, és nézek ki az ablakon, lelkem még érzi ölelését, leheletét a tarkómon, de már csak árnykép melyet testem többé nem érezhet. Lelkem is lezuhant a felhõkbõl és a földön jár.
Itt az õsz és én utálom ezt az évszakot, mert fázom, és nem csak a testem, a lelkem is.
|
|
