|
|
| 2008.12.28 |
|
In medias res! |
| Egybõl a közepébe!
Voltatok már gondolom mindannyian szerelmesek, vagy legalább is azt gondoltátok, hogy amit éreztek az az igaz szerelem. Már 9 hónapja élek valakivel. Már-már hozzá kellett volna szoknom a jelenlétéhez, a mindennapokhoz, hogy dolgozunk, szeretünk, pihenünk..., és a dolgok milyenségéhez.
Két hétre elváltunk, mert hozzá rokonok jöttek és nekem pedig vidékre kellett utaznom. A két dolog pont jól idõzítve. Két hétig minden vagy majdnem mindennap hívtuk egymást vagy írtunk a másiknak. Része volt továbbra is a mindennapjaimnak ilyenformában. Az érzelmeim lecsitultak, olymértékben, hogy az utolsó két napban már nem is hívtam és nem is akartam, hogy hívjon, úgy is találkozunk alapon-, mégis meglepõ dolog történt.
A hazautazásom (páromhoz haza) napján hideg, 3 fokos reggel volt. Elindultam a dokihoz, a betegszabis papíromért. Az úton iszonyatosan fáztam, legszívesebben magamba bújtam volna. Csak az orvosra koncentráltam, amikor meghallottam egy számomra kedves dalt.( Anastacia és Eros Ramasotti: I belong to you) Különösebb érzetet nem váltott ki, mert milliószor hallottam a dalt. Kellemes dallam, finom nõi hang, erõs férfiszóló, s egy szépen csengõ szöveg. Na hoppá! Szöveg! Mit is énekelnek ezek igazából? (És elkezdtem a hallottakat fordítani.)
Ekkor jött egy szinte leírhatatlan történés, egy mindent körülölelõ érzés.
A pillanatkép:
Hideg, szeles idõ, rideg panelépületek sora, levelüket hullató fák sokasága és a ködbõl elõtörõ nap, minden fényével és melegével.
Egy dal, mely most már mond is valamit, egy arc, a párom arca, mely belevágott arcomba, egy gondolat, mely megállít mindent, mi mozog térben és idõben. Eszméletvesztés, filmszakadás vagy mit tudom én minek is hívjam, de rendkívüli hatással volt, ahogy mindez egyszerre tört rám. Amikor magamhoz tértem a szemeim már könnyeimtõl áztak, de nem voltam szomorú. Ellenkezõleg. Az érzés mosolyt csalt az arcomra, s boldogság fogott el.
A tudat, hogy két hét után újra láthatom, a karjaimban tarthatom boldoggá tett, a tény, hogy mégis csak külön voltunk két hétig, izgatottá tett, hogy vajon, hogy lesz, mi történik, amikor találkozunk...
Azt éreztem, pontosan ugyanaz az érzés lett úrrá rajtam, mint amikor megismerkedtünk, amikor elõször találkoztunk. Kezem, lábam reszketett, nem tudtam megszólalni, még dadogni sem bírtam volna, az agyam kisült. Euphorikus érzés volt, pedig már kilenc hónapja vagyunk együtt és csak két hetet voltunk távol egymástól, mégis valamiért ez az érzés lett rajtam úrrá. Ezért érdemes volt, ha másért nem is.
“Néha csak azért kell egyedül lennünk, hogy hiányozzon számunkra valaki, és ismét szerelmesek lehessünk belé.”
“Két kis érzelmet sok kilométerrel elválasztani egymástól, olykor elegendõ arra, hogy nagy szerelmet hozzon létre.” ...azt hiszem, ezt éreztem meg újra.
Sok mindenre rájöttem ezen a napon és sok mindent megváltoztatott bennem. Még most sem tudtam feldolgozni azt az érzést, de felfogtam a jelentését, az értelmét, és tudom ez így jó, ahogy van.
A dolgokat nem feldolgozni, elfogadni kell, hanem megérteni, felfogni azok tartalmát és mondanivalóját. |
|
