|
|
| Szerelmi ciklusok, melyek összecsapnak fejem fölött és villámokat szornak szívembe.
523 nap valakivel, akit szerettem, egy olyan emberrel, akinek mindent odaadnék, egy olyan emberrel, akinek feláldoznék mindent, a világot, a halandóságot és minden létezõt...-így éreztem egykoron. Gyermek, ifjú fejjel, hittem ez a szerelem, biztam az érzésben, ragaszkodtam hozzá. Ennek vége szakadt egy napon.
Két hónapja nem érzem illatát, nem látom tetteit, nem hallom nevetését.
Most azt kérdezitek fáj-e? Mit mondhatnék erre? Persze, hogy fáj!
A hiánya, a nélkülözése, a mindenben-mindenhol õt látom napok, hetek, mind itt vannak és eszembe juttatják õt és a boldog perceket. Igen, fáj.
De már véget ért. Egy olyan dolog, amire hittem, hogy örökké tarthat.
Ez talán így is lehetett volna, ha gyorsabban növök fel, s, ha kicsit megáll és nem rohan úgy a világában. Ketten kezdtük, ketten hagytuk abba.
-Talán ezért nem kínoz mértéktelenül, hiszen mindketten beláttuk, ezt ketten okoztuk, nincs miért a másikat vádolni, elengedhetjük egymás kezét úgy, hogy nem kell bántani a másikat. Na, de ez nem azt jelenti, szépen váltunk el. A szakítás nem szép...
-Talán azért nem fáj annyira, mert a kaput nyitva hagytuk, hiszen tudjuk jól, nem követtünk el megbocsájthatatlan hibát, nem öltük meg a szerelmet a másikban, csupán elfáradtunk és nem figyeltünk. Még tudom, hogy nincs ennek vége. Hiszen semminek sincs vége ebben a világban, csak más formában folytatódik, mint azélõtt.
Bár elmúlt most a szenvedély, és távol van e két szív egymástól, de tudjuk jól, ha akarjuk egyként dobbanhat. Én úgy érzem, ez meg is fog történni, el fog jönni, majd. Addig élünk, s ha, majd remélünk, akkor találkozunk. Az utat ismerjük egymásfelé.
Ego diligo vos R.
(Ezt a szitut írtam le egy nap és íme néhány hónap múlva beteljesedett.)??? |
|
