„De ezt nem teheted velem, azt mondtad szeretsz” Igen de nem érted mi lesz ha kiderül. „Nem fog ígérem, de ne ezt ne ezzel megölsz. Mindennap látlak, de nem leszel az enyém, ezt nem tudom elviselni ezt nem”- s hullottak a könnyei. Az a fekete szem, amit annyira szerettem, amikor mosolygott mintha egy másik világba vezető kapu lett volna, most könnyben úszik miattam. „Nem lehet és kész erről nem akarok többet még beszélni sem” –majd magára hagytam egyedül. A szívem belehalt a történtekbe de úgy gondoltam helyes döntést hoztam. Sokáig beszéltünk még erről, de én mindig visszautasítottam. Kért, könyörgött, még meg is zsarolt, hogy elmondja mindenkinek, mi történt a kiránduláson, lehet nem hisznek majd neki, de elég lesz a bogarat elültetni az emberek fülébe és úgysem fogom bírni, ha mindenki erről beszél majd. „Úgysem teszed meg”- mondtam neki indulatosan. „Miből gondolod ezt”- vágta rá haraggal és csalódottsággal keveredett elkeseredéssel. „Mert szeretsz annyira, hogy ne akarj tönkretenni” „Szemét vagy, utállak”- ez volt az utolsó mondat, amit hallottam tőle, elrohant.

Nem járt az óráimra, majd egyre többet lógott a suliból, kérdeztem az osztályfőnökét mi történt vele, de Ő sem tudta.

Egy héttel később felhívott telefonon és azt mondta nem tud elfelejteni hiába akart nem megy. Ne haragudjak rá és szeressem úgy, mint azon az estén, mely neki maga volt a mennyország. Első alkalom az életében, amikor boldog volt, és azt is elvesztette. Pokol volt a gyermekkora semmit nem kapott meg az élettől, amit akart, és azt hogy lásson engem, amikor a barátnőmmel kézen fogva sétálok az utcán és csókolózom vele, azt már nem tudja elviselni. Válaszolni akartam de mivel a barátnőmmel egy ágyba feküdtem és hajnal volt nem tudtam vele beszélni. Hiba volt, hatalmas hiba, amelyiket soha nem fogok magamnak megbocsájtani.

Négy nappal később jött az édesanyja a suliba, hogy kiírja a fiát. Kérdeztem mi van a Csabával, miért nem jár iskolába az anyja rám nézed üres szemekkel, majd mondta „Az idióta fiam felakasztotta magát, valami kiscsaj kikosarazta oszt ezt nem tudta feldolgozni, olyan hülye vót mint az apja”. Én elájultam a suliban az igazgatónő ébresztgetett. Nem akartam elhinni, azt hittem csak egy rossz álom az egész. Nem, nem az volt. Egy héttel később ott álltam a koporsója felett. Siratta az osztály a társukat a tanárok a diákjukat én meg az életemet, boldogságom zálogát. Azért, mert attól féltem, hogy mit szólnak az emberek, ha kiderül, elvesztettem mindent, ami fontos volt nekem.