Csak később, mikor a pesti buszhoz kísért ki, sikerült kizökkennem az addig olyannyira jól játszott szerepemből. Odakint minden hófehér volt… Havas volt a táj, az ég pedig felhős, de az is olyan világos volt, mint amilyen csak télen lehet. Nagyon vidáman beszélgettünk és hihetetlenül jól éreztem magam vele, pedig már egészen máshogy néztem rá, mint jó pár órával korábban.

A busz nagyon hamar jött… Én akkor zavartan ránéztem, hogy mégis milyen módon tudnék elbúcsúzni tőle. De mivel a buszmegállótól vagy 10 méterre álltunk, gyorsan oda kellett futnom és felszállnom. Így csak az ablakból integethettem neki és figyeltem, amint eltávolodik.

Ahogy aztán az ablak előtt elhúzó havas tájat figyeltem folyamatosan csak vigyorogtam örömömben. Még talán fel is nevettem… ha jól emlékszem…