Nos, hol is kezdje az ember? Így van, hát a legelején.

1983 októberében történhetett, hogy anyám sétált hazafelé a Dunakecsegei Fröccsöntő-és Gyapotfeldolgozó Üzemből, amikor egy szabadságos katona (ő apám), kiugrott az egyik fa mögül és anyámat meglátva őrült vágy kerítette hatalmába. 

Anyám nem gyenge nő lévén megpróbált magán uralkodni, ám a fantasztikus erő és leküzdhetetlen vágy, amely akkor kettejük közt kialakult szinte pillanatok alatt, lángba borította a környező erdőt.

E perzselő este folyamán fogant meg apámban a gondolat, anyámban pedig én, hogy összekössék életüket. Teltek-múltak a hónapok, míg 1984ben megszülettem. Sokak szerint ez a nap volt a sátán születésének dátuma. Márciusban, nők napján (nem, nem hiszem, hogy ezért szeretném a fiúkat).

Az óvodában nem tartottak életképes gyereknek, pedig mindig azon voltam, hogy a legjobbat hozzam ki magamból. Az elején ez nem annyira könnyen, lévén, hogy a balkezem a tarkómra volt nőve, de hamar megbírkóztam az elém gördített feladatok sokaságával. 6 évesen még nehézségeket okozott a WCzés, hiszen mire a tumoros agyammal rájöttem, hogyan kell felhajtani az ülőkét, összecsináltam magam.

14 évesen megkaptam első agyérgörcsöm, amikor a szertáros néni a szemem látára szeretkezett az iskolai csontvázzal, majd egy komplett földgömb és eltűnt benne. Ezt látva én beleültem a zászlórúdba, amiért az ofő körmöst és egy megrovást adott... Szerintem csak irigy volt. Mindegy.

Mikor befejeztem az általános iskolát, már tudtam magamban, hogy én a kukit szeretem. Szerettem is bizony, Míg mások fagyit nyaltak én makkot és herét. Barátaim látva mennyire belejöttem a nyalás-és szívás művészetébe, megleptek születésnapomom egy elektromosan működő (valójában gagyi elemes) műfasszal. Azóta se használtam, hanem karácsonyra odaadtam a szomszéd néninek, aki mellesleg vak. Mivel, nem volt szívem megmondani mi az, amit adtam neki, így azt hazudtam habverő. Azóta is azzal veri a habot az isteni finom süteményeihez. Érdemes megkóstolni őket.

20 évesen meghoztam életem nagy döntését és beléptem a budapesti viszonylatban igen elismert Közösségi Utazási- és Kereskedelmi Intézetbe (KUKI). Na innentől kezdtőtek az igazi szívások és szívatások. Hatalmas sikolyok és élvezkedések nap, mint nap.

Azóta nem tellik el úgy nap, hogy ne gondolnék gyerekkoromra, amikor anyámék elvittek szánkózni a Normafához, szánkó nélkül, de ez nekik nem okozott gondot, hiszen a kartondoboz, amibe beletettek mindenért kárpótolt. Később kiderült külföldre akartak küldeni, ám mivel kevés bélyeget ütöttek a dobozra, vissza küldték azt a feladónak.

25 évesen azt hiszem nem lehet panaszra okom. 

Kíván