A hajóra felszállva Masato útja egyenesen a korláthoz vezetett, ahonnan szépen lehetett látni a tengert és az azon tükröződő Napot.

- Gyönyörű - jegyezte meg.

- Ha te mondod... bennem különösen nem kelt nagy érzelemváltozást... már megszoktam. Bár amikor először láttam, akkor tényleg csodálatos volt.

- Akkor most megérted, nekem miért is tetszik...

- Várj! Azt mondod, először látod a tengert?

- Aham... - Masato érezte, hogy Alex az arcát fürkészi, de ő csak nézte tovább a hullámzó vizet. A harcos tekintete bizsergette a srác arcát, de jól esett neki. Bár még órák hosszán át is el tudta volna viselni ezt a kellemes bizsergető érzést, de amikor már arra gondolt, mit láthatnak ebből a mögöttük elhaladók, megkérdezte: - Mi az, van valami az arcomon?

- Nem igazán tudom, tudod nem látok át a szöveten... mondd, miért nem veszed le ezt a kapucnit?

- Jobb, ha nem látnak meg...

- Miért? Az emberek szerelmi bánat miatt öngyilkosok lennének körülötted?

Masato zavart mosollyal belenézett Alex szívet lángra lobbantó ametiszt szemébe.

- Tessék?

Amikor a harcosban tudatosult, hogy ki is mondta, amire gondolt, elpirulva fordult a tenger felé.

- Semmi-semmi...