Ha nem állod meg, agyon verlek te dög! Fenyegetett meg.

A könnyeim folyamatosan peregtek, már semmit nem mertem tenni annyira féltem tőle.

Hátra rántotta a csípőmet, majd nyomni kezdte belém a farkát, mely az enyémnél jóval nagyobb, közel húsz cm. hosszú volt, és hasonló vastag egy lecsókolbászhoz.

Éreztem, hogy feszít, és ismét készültem elhúzódni, de eszembe jutott, hogy megint ütni fog, ezért megálljt parancsoltam magamnak.

Érezhette a húzódásomat, mert megállt, majd mikor kissé megnyugodtam ismét tolni kezdte, most már jóval erősebben.

Mentem volna előre, de addigra már nem volt hova, a hideg, csempézett falhoz voltam szorítva.

Jobbjával erősen ráfogott a számra, majd hirtelen durva lökéssel belém döfte a jókora farkát.

Hatalmasat sikítottam befelé, mert a számon egy hang sem jött ki az acélos tenyér alól. Minden elsötétült előttem, össze akartam rogyni, de nem engedett, erősen hozzányomott a falhoz, és fogott a kezével.

Nekem csak folyt a könnyem, a nyálam és a taknyom az átélt kíntól, de már nem mertem semmit sem csinálni, csak befelé bőgtem.

Ekkor a kínzóm viselkedése hatalmas változáson ment keresztül. Lassan elengedte a számat, az arcomat és a hajamat kezdte simogatni, csókolgatta a nyakamat, és bár durván, de dicsérni kezdett.

-Ügyes kis ribanc vagy! Látod, már túl is vagy a nehezén. Nagyon bátran és ügyesen viselkedtél!

Majd úgy folytatta, hogy az átélt megaláztatásom és fájdalmam ellenére kezdtem felengedni iránta.

-Szeretlek cicám! Nagyon jó veled! Azt akarom, hogy te is élvezd! Mindig kívánni fogom azt a gyönyörű kis seggedet! Még sokszor meg akarlak kúrelni!