Szokásomhoz híven már fél órával
előtte ott voltam. Ez persze olyan szempontból jó is lehetne, hogy így elvileg lenne
elég időm felkészülni lélekben a találkozásra. De sajnos én nem így működöm. Én
általában csak annyit érek el, hogy már pár perc alatt sikerül lelkileg
olyannyira felizgatom magam, hogy komoly erőfeszítésembe telik megakadályozni,
hogy teljesen el ne ernyedjenek az izmok a lábamban. Most sem volt ez másképp.
Ilyen helyzetekben valamilyen
okból a közelben elhaladó embertömeg közül legalább minden ötödik emlékeztet
arra, akire éppen várok. Minden egyes alkalommal, amikor csak meglátok egy
„hasonmást”, elakad a lélegzetem és a levegővétel hiányától támadó
mozdulatlanságban veszem csak észre, hogy szinte az egész mellkasom lüktet a
heves szívdobogástól. Most sem volt ez másképp.
Mikor megláttam, egy pillanat
alatt megbizonyosodtam róla, hogy most valóban ő az, aki mosolyogva jön felém.
Nagyon magas volt, még hozzám képest is. Kezében egy összecsukott, fekete
esernyő himbálódzott. Bár akkor még nem keltett különösebb érdeklődést bennem
az öltözete, így utólag már belátom, hogy milyen borzasztó ízlésesen és
elegánsan jelent meg az első randinkon.
Villamosra szálltunk és a kezdeti,
még visszafogott, de már szüntelenül mosolygós beszélgetésünk alatt magamban kezdtem
megbarátkozni vele, hogy kivételesen picit felfelé kell hajtanom a fejem, ha a
szemébe akarok nézni. (Hetekkel később, mikor a lakásuk felé sétáltunk,
megjegyezte, hogy az első találkozásunk óta mennyit javult a tartásom, mert
mindig kihúzom magam mellette.)
A villamosról leszállva egy
felkapott, belvárosi teaházba mentünk, ahol még sosem jártam. Kint hideg és
esőtől csatakos volt minden, így üdítően hatott a fűtött, hangulatos,
füstölőktől illatozó hely. /Folyt.: Évekkel később(2.rész)/ |
