Ő már nagyon sokat járt ott, így egyből a legjobb helyre, az emelet legsarkába vezetett. Egy kis terembe értünk, ahol borzasztó alacsony asztalokhoz lehetett ülni kis, puha szivacszsákokra. Mielőtt beléptünk volna, le kellett venni a cipőnket, így a kabátunkkal együtt a bejáratnál hagytunk egy pár márkás, fekete cipőt és egy ütött-kopott bakancsot.

A teremben csak a középen árválkodó asztal volt szabad, így oda telepedtünk le. Rajtam új póló volt: szürke alapon vékony, fekete csíkokkal és picit kigombolható nyakkal. Ahogy végignéztem az ő nagy – de méretéhez képest pont jó – fehér pólóján és fekete, viszonylag szűk nadrágján, el kellett ismernem, hogy ő is kitett magáért. (Hetekkel később, mikor az ölében ülve csókolóztunk a fűben, futólag megkérdeztem, hogy milyen anyagból van a nadrágja, ő csak nevetve azt felelte, hogy eddig senki sem tudta megmondani.) Lényeg a lényeg, hogy igazán jól mutathattunk együtt ott, a terem közepén.

Nyilván megemlítette a tea nevét, amit ajánlott és rendelt, de ez a jelentéktelennek tűnő információ pár másodperc alatt ki is röppent a fejemből. Csak arra emlékszem, hogy a tea fehér volt és a legfinomabb ízek keveredtek benne. Lassan iszogattuk és egyre jobban belemerültünk a beszélgetésbe. A tea ízétől, a füstölők illatától és a gyertyák fényétől lassan átadtam magam a helyzet varázsának és teljességgel felengedtem. Elmeséltük egymásnak, hogy őt a rajzolás, engem pedig filmkészítés érdekel. (Hetekkel később a szobájában, egy rakás telerajzolt papír között, egymás mellett ülve néztük meg a rövidfilmjeimet a DVD lejátszóján.) Futólag megjegyezte, hogy nagyon hasonlítok egy híres színészre, amire én csak mosolyogva válaszoltam, hogy ezt nem először hallom. (Hetekkel később az ágyában fekve hangosan felnevettünk, amikor meghallottuk, hogy a szomszéd szobában tartózkodó húga és barátnői – akik megszállottan oda vannak azért a színészért – épp annak első, híres filmjét nézik és betétdalait éneklik.) /Folyt.: Évekkel később(3. rész)/