Már rég elfogyott a tea, de mi
még mindig egymás arcában elmerülve beszélgettünk. Addigra már nem voltam
visszafogott, így szemérmetlenül fürkésztem arca minden kis
négyzetmilliméterét. Valami furcsa, rokonszenves érzéssel tapasztaltam, hogy
mikor mosolyog, pont ugyan úgy elvékonyodik a szeme, mint ahogy nekem szokott.
Hiába kerültünk ki aztán a hideg
utcára, az orromban a füstölők illatát, a számban pedig a tea ízét éreztem még
sokáig. Az eső időközben szemerkélve rákezdett, így kinyitotta hatalmas, fekete
esernyőjét, mely alatt mindketten elfértünk. Csak akkor csukta be, mikor már a
közeli Margit-szigeten sétáltunk. Nem tartom valószínűnek, hogy egyedül csak mi
ketten lettünk volna az egész szigeten, de mindenesetre az esős idő miatt mi
egy lélekkel se találkoztunk. (Hetekkel később, mikor már sokkal többen voltak
arrafelé, a közeli templomnál kellett elbújni, és annak falának dőlve csattant
el közöttünk a búcsúcsók.)
Ahogy lassan sétáltunk a fákkal
szegélyezett járdán, egy ponton mindketten megálltunk, mintha nem akarnánk
tovább menni. A beszélgetés is abbamaradt, nem kellett már folytatni. Valahogy
így juthattunk el odáig, hogy lassan egymás szemébe néztünk, és akkor éreztük,
hogy hivatalosan is eljött mindkettőnk számára az a bizonyos pillanat. Élénken
emlékszem rá, hogy mikor közel húzódtam hozzá és megcsókolt, ujjaimmal a durva
tapintású kabátjába kapaszkodtam. Közben elengedte az esernyőjét, hogy így szabaddá
vált kezével átkarolhasson, az pedig finom koppanással esett a nedves betonra. Mikor
nagyot sóhajtva összenéztünk, halkan megszólaltam, „sáros lesz az esernyőd”. Ő
csak annyit felelt, „nem érdekel” és megcsókolt újra.
(Évekkel később ezt a történetet
írva, kellemes érzéssel tölt el visszagondolni az első találkozásra és mindarra
a sok, szép emlékre, melyet vele éltem át abban az időben, mikor együtt
voltunk.) |