Sokan megszóltak, hogy csak akkor vagyok hajlandó írni amikor szomorú vagyok, azaz csak a szakítások után vagy amikor nagyon fáj valami. Ez szerintem aljas rágalom . Amikor boldog az ember és van valaki akiről tudja, hogy számíthat rá, akkor nincs olyan gond ami elvenné az élet kedvét és esetemben írásra inspirálna. Mondhatnám én is, bár nem vagyok Ádám, hogy „A cél halál, az élet küzdelem, S az ember célja e küzdés maga.” Luciferem viszont biztos van, néha én néha pedig az aktuális nagy szerelmem tölti be ezt a szerepet. Szerintem sokan voltak már olyanok akik szakítottak, akik úgy érezték többé nem fognak úgy szeretni senkit sem, hogy számukra véget ért az élet, de megint csak Ádám szavai „Élek megint. - Érzem, mert szenvedek, de szenvedésem is édes nekem, oly iszonyatos az, megsemmisülni. „

Kicsit meghalunk belül. Lelkünk eléget minden szép emléket és csak a keserűségre emlékszünk. Szerintem ez egy „én védő” funkció. Amikor felkiáltunk, hogy „milyen rossz volt veled mert…” és soroljuk szinte vég nélkül a másik hibáit. Azokat a hibákat is amibe beleszerettünk. Nekem volt egy barátom akit egy beképzelt majomnak tartottam elsőnek majd rájöttem ez csak álarc. Csak idő kell, hogy ne elsőre ítéljük meg, hanem lássunk kicsit a valódi énjét. Lelkünk elégeti ugyan az előző kapcsolat emlékeit, de a hamvakat elrakja, és gondosan megőrzi azokat. Minden kapcsolat egy kicsit változtat az emberen, formál, alakít, erősebbé tesz.

Eddig szinte minden kapcsolatomat a féltékenység tette tönkre. „Túl nyitott vagy, túl kedves mindenkihez, biztos megcsalsz.” „Változz meg, kérlek. Ha szeretsz megteszed”

Ez a mondat a halálom. Én ilyen vagyok, ez személyiségem alapja, ettől nem tudok csak úgy megszabadulni. Ezt a tulajdonságomat nem tudom feladni, mert ez a lényem fontos alkotó része, ha ezt feladom, akkor magamat adom fel, és elveztem azt ami vagyok. Ha pedig megtenném akkor már nem lennék önmagam, nem lennék