Azt hiszem, lassan kezdem feladni ezt a dolgot. Nem mintha csodákat vártam volna az internettől... Olyan, mintha mindenki ugyanabban a világban élne, én pedig egy másikban. Egy elcseszett kecskének érzem magam a százával tolongó gazellatömegben.

Esélytelen, hogy megfeleljek egy csomó elvárásnak, egyszerűen azért, mert nem vagyok sorozatszámmal ellátott bábu. Olyan, mintha mindenki egy intelligens, vicces, sportos, helyes, jóképű, fiatal társat keresne, aki örökké jókedvű és mindig vannak céljai, tudja, hogy mit akar az élettől. A vicces az, hogy az a többség sem valószínű, hogy ilyen (persze nem ítélkezek, mert nem ismerem őket), ahogy én sem, bár nyilván bennem van a hiba. Csak egy ember vagyok a sok közül: tele hibával és talán néhány pozitívummal is. Az alakom hol jobb, hol kevésbé (sosem tökéletes, szóval aki sakkozni vagy amőbázni szeretne a hasamon, az rossz helyen jár), az arcom adott, sokat már nem tudok belőle kihozni. Nem vagyok tréfás ember, sem a társaság középpontja típus (éljen az introverzió...). Nincs konstans jó kedélyem, szoktam szomorkodni. Nem vagyok intelligensebb az átlagnál, nincsenek magvas gondolataim, és valószínű, hogy a büdös életben nem fogom a szobámban törölgetni a port a Nobel-díjamról (nem azért, mert lusta lennék takarítani, hanem azon egyszerű oknál fogva, mert nem lesz olyanom). Sokszor fogalmam sincs, hogy hova tovább, hogy mi lesz majd másnap, ilyenkor a "lesz, ami lesz"-elvet követve sodródom az árral. Ez nem jelenti azt, hogy ne lennének céljaim, mert vannak, de minden változik: ahogy a körülöttünk lévő világ, úgy mi és a céljaink is. Néha magam sem tudom, hogy mit akarok az élettől.

Azt hiszem, az ideális partner talán olyan ember lehet, aki mindezek ellenére vagy inkább mindezekkel együtt képes elfogadni és megbecsülni. Sokat nem tudok ajánlani cserébe, csak hasonlókat. Nyilván nem arra akartam ezzel kilyukadni, hogy álljunk össze minden jött-menttel, mert jó, ha az ember tudja, hogy mit akar, de van, hogy irreális, amire vágyunk. Azt hiszem, a hercegek kora lejárt (vagy sosem volt... pedig a Szépség és a szörnyetegből a herceget én is hazavinném).

Hát most hirtelen ennyi. Nem vagyok mindig ilyen letargikus, de ez most kikívánkozott belőlem. Nyilván holnapra újult erővel érkezem vissza, mert majdcsak van valahol valaki, akivel úgy lehetünk, "mint a borsó meg a héja" (és itt most nem a ragadozó madárra gondolok).

u.i.: A kecskékkel a világon semmi bajom nincs. A kecske kedves jószág.

Úgy érzem, hogy valamit nem jól csinálok. De olyan, mintha valamiben mások is hibáznának. Mindig ugyanazokat az arcokat látom, nagyon kevés a változás. Pedig nem hinném, hogy nem próbálnák elérni a céljukat. Mi lehet a hiba? Nem értem.
Fura mód az a halmaz ember, aki engem érdekelne, és az, amelyiket én érdeklem, soha nem metszi egymást. Pedig nincsenek nagy igényeim. Aki már egy kicsit is megfog külsőleg, és a belső is rendben van, megfelelne. Hiszen, ha megkedvelek valakit, nem kell modellnek lennie, akkor is szépnek fogom látni.
De nem. Valami mindig félresiklik. Ha azt hiszed, megvan, itt az esély, arról is kiderül, hogy csak ábránd volt, semmi több. Egy vízfelszínen fodrozódó tükörkép. Nem valódi, nem foghatod meg. De lemondasz róla, másnak hátha sikerül...
Nem akarok mesébe illő boldogságot, csak egy sima, átlagos, problémamegoldós-kompromisszumosat. Tényleg ilyen nehéz? Úgy érzem, velem van a baj. Nem vagyok elég jó.
Kicsit zavaros lett, de most én is az vagyok. Mindegy.