A SZTORI ELEJE:
http://randi.gay.hu/blogs.php?action=show_member_post&ownerID=35046&post_id=1498

Lassan két éve ismerem ezt az embert. Nem. Az ismerem az túlzás, nem ismerem, nem tudom mi jár a fejében. Az elmúlt egy évben sokminden történt velünk. Külön-külön. 

Egy ideig nem vettünk tudomást a másik létezéséről, egészen a tavalyi nyárig. Ugyanis Ő elkezdett hétvégente itt, Budapesten dolgozni, tevékenykedni. Ennek a "közelségnek" az lett az eredménye, hogy menetrendszerint szinte minden péntek este 11 körül megszólalt Anna And The Barbies - Álmatlan című száma és megjelent Istenlábának az arca a telefonomon. Azonnal összerezzentem, a másodperc töredék része alatt szedtem össze magam, hogy beszélhessünk. És beszéltünk, függetlenül attól, hogy éppen egy buliban voltam vagy éppen aludtam. Mindig szakítottam rá időt. Nem csak locsogtunk, érdeklődve hallgattuk a másik örömét-bánatát. Ősszel úgy volt, hogy véglegesedik a helye itt és költözik, aztán még sem. Ismét szüneteltettük a kommunikációt. 

Azonban egy ideje ismét felvettük a fonalat. Ami egyrészről jó, másrészről zavar. Zavar az, hogy túl sokszor jut eszembe, túl sokszor gondolok rá.

Hogy miért?!?! Mert nem akarok pofára esni, nem akarom azt, hogy kialakuljon érzelem, mert annak sosincs jó vége. Valaki mindenképp sérül. Ezt sem Ő érdemli Sem én!

Vajon tényleg van mindannyiunk életében olyan emberek, akiket egykor nagyon szerettünk és vissza-visszatérnek? Egészéletünkben szerepet kapnak? Ha nem is szerves része, de mindig ott lesznek, hogy összezavarjanak? 

Ugyanakkor mi is épp akkora seggfejek vagyunk, hiszen a döntés a mienk bármikor mondhatjuk, hogy nem akarom többé látni-hallani. Nem tesszük. Magunknak keressük a bajt....