Időszerű feltenni a kérdést (nem csak a melegekre vonatkozik):

Az internet mennyire és milyen módon vette át a személyes kapcsolatokat és a személyes kapcsolatok igényének szerepét?
Mennyire pótolják a személyes kapcsolatokban átélhető élményeket az internetes közösségek?
Hátrányok és előnyök?
Torzul a egyén személyisége?
A fiataloknál milyen hatással van a szocializációra?

Alapfeltevés:

Az internet gyorsabbá tette az élet minden területét, így az emberi kapcsolatok (hobbi, szexuális irányultságok stb.) területén az ismerkedést és a kapcsolat tartást is.
Szinte feldolgozhatatlan mennyiségű információkkal, kontaktokkal lát el minket. És egyben annak a látszatát is kelti, hogy sok jó barátunk van.

Viszont úgy látszik, hogy a gátlásokkal, félelemmel és lustasággal élő emberek számára (Szinte mindenki bele tartozik ezen csoportok valamelyikébe, 3-190 éves korig.), az internet az élő kapcsolatban átélhető élmények helyett egy látszólagosan könnyebb és konfliktus mentesebb élménybázist nyújt. Ezzel egyenes arányosan romlik a személyes kapcsolatok mennyisége és minősége és kevesebb lesz a barátokkal és ismerősökkel eltöltött idő is.

Kérlek benneteket, hogy ne csak egy helyeslő vagy elutasító mondatban írjátok le a meglátásotokat, hanem komplett véleményt írjatok.

A válaszaitokat előre is köszönöm!

A SZTORI ELEJE:
http://randi.gay.hu/blogs.php?action=show_member_post&ownerID=35046&post_id=1498

Lassan két éve ismerem ezt az embert. Nem. Az ismerem az túlzás, nem ismerem, nem tudom mi jár a fejében. Az elmúlt egy évben sokminden történt velünk. Külön-külön. 

Egy ideig nem vettünk tudomást a másik létezéséről, egészen a tavalyi nyárig. Ugyanis Ő elkezdett hétvégente itt, Budapesten dolgozni, tevékenykedni. Ennek a "közelségnek" az lett az eredménye, hogy menetrendszerint szinte minden péntek este 11 körül megszólalt Anna And The Barbies - Álmatlan című száma és megjelent Istenlábának az arca a telefonomon. Azonnal összerezzentem, a másodperc töredék része alatt szedtem össze magam, hogy beszélhessünk. És beszéltünk, függetlenül attól, hogy éppen egy buliban voltam vagy éppen aludtam. Mindig szakítottam rá időt. Nem csak locsogtunk, érdeklődve hallgattuk a másik örömét-bánatát. Ősszel úgy volt, hogy véglegesedik a helye itt és költözik, aztán még sem. Ismét szüneteltettük a kommunikációt. 

Azonban egy ideje ismét felvettük a fonalat. Ami egyrészről jó, másrészről zavar. Zavar az, hogy túl sokszor jut eszembe, túl sokszor gondolok rá.

Hogy miért?!?! Mert nem akarok pofára esni, nem akarom azt, hogy kialakuljon érzelem, mert annak sosincs jó vége. Valaki mindenképp sérül. Ezt sem Ő érdemli Sem én!

Vajon tényleg van mindannyiunk életében olyan emberek, akiket egykor nagyon szerettünk és vissza-visszatérnek? Egészéletünkben szerepet kapnak? Ha nem is szerves része, de mindig ott lesznek, hogy összezavarjanak? 

Ugyanakkor mi is épp akkora seggfejek vagyunk, hiszen a döntés a mienk bármikor mondhatjuk, hogy nem akarom többé látni-hallani. Nem tesszük. Magunknak keressük a bajt....