Odaültem. Tudtam, hogy nem szabad, tiltják a szabályok. Mégis megtettem. „ Bocsi, van tüzed? Amúgy nagyon hasonlítasz a legjobb barátnőmre", hazudtam mosolyogva. Nem őt néztem ki magamnak. A pasit, akivel beszélgetett. De hogy jutottam el idáig?
Jött egy érzés: „ Márpedig én ma egyedül is ha kell, de lemegyek alterba!" Így is lett. Lementem- követtem a szabályokat. Járkáltam körbe, kezemben Gin-Tonic. Táncoltam, énekeltem. A műsor - mint mindig, most is- fergeteges. Nem néztem senkire - hisz nem szabad-. Láttam körülöttem a párokat. Érintették egymást, reszketett ajkuk a másik ajkán. Furcsa, minden pultnál más áron van ugyanaz az ital. Nem baj, nem inni jöttem. Ugyanis azt bárhol lehet. Leültem a műbőr borítású bárszékre. Éreztem valamit. Nem lelki eredetű érzés volt, bár arra vártam. Az orrom nem csal: Chanel Egoiste. Majdnem önfeledt örörmömben kérdeztem: Ugye Chanel parfüm? De nem tehettem. A szabályok nem engedik, hogy bárkit is megszólítsak. A szabályok arra köteleznek rejtve, hogy kínozzam magam. A szabályok előírják, hogy egyedül kell lennem. Talán rossz ember vagyok? Nagyokat szippantottam a levegőbe, érezni akartam minden pillanatát. András használt ilyen parfümöt. Elment. A barátaival, mit kezdjek? Elvégre nem szólíthatok meg senkit. Újabb kört tettem. Kezemben GinTonic. Senkinek nem kellek?- nézelődtem így. Táncoltam. Zolira gondoltam. Mindenki őt tapsolta. Mary Lou volt a központ, elbújhatott mögötte. És persze gratulálunk Dömper. Az előadásod jó volt, a műsorod kevésbé. De ez eddig is így volt. Ugyan, Zoli túl jó hozzám. És amúgy se szólíthatom meg.
Nagy mosoly! Nem elég elérni, tartani is kell. Reggelig! Imádok élni! Olvasd le az arcomról. Táncolok, itt vagyok. Hideg van. Nem a bőrömön érzem. Le kell ülnöm. -Egy sört kérek! Én néztem rá. Leültem mellé. Megszólított. Nem ülhettem volna mellé. Igazak a szabályok. -Bezártunk, bocsi-tessékeltek ki. Kedves srác. 98 éves vagyok, nem 102. Az Abba egy külön műfaj, művészet. Csepegett az eső.
- Nálam alszol? Minden hátsó szándék nélkül kérdezem. Külön megágyazok neked, de ne menj el olyan messzire az esőben. Aztán reggel hazamész.
- Nem tudom.
- Szívesen látlak, tényleg nincs semmi hátsó szándékom -hát persze.
Kattan a zár. Szunnyad a ház, csendes a mosógép, nem zúg a héra. Tán Zeusz altatta el? Belépünk.
- Tartasz itthon láncfűrészt? Baltát?
- Nem. De ha majd menekülni szeretnél a bilincs szorításától a fiókban találsz egy vasfűrészt.
- Bilincs?
- A kulcstartóm. - hát persze.
Megágyaztam. Külön. Magamnak a kanapén. Tudtam, hogy vétkeztem. Mit keres ő itt? És a szabályok is az asztalon pihentek. Meglátta vajon? Már mindegy. Elmebetegnek tart. Az vagyok. Egy meg nem becsült professzor, magam pusztítom találmányaimmal, mint szilánkokra tört poharat szorongatom kezemben, megsebzett, de más ne lépjen bele. Kivetkőztem magamból- ő csak ruháim látta lehullani. Már nem voltak szabályok. De tudtam mit nem tehetek. Rögeszme. Lefeküdtem. Ő mellém ült.
- Nem fekszel mellém? Minden hátsó szándék nélkül - hát persze.
- Nem lehet.
- Miért?
- Értelmetlen. És nem ezért hívtalak el.
- Most szarul érzem magam.
- Miért?
- Olyan itt, mint otthon.
- Miért?
- Az ágyra nézek, otthon a szüleimnél is mindig így vár.
Felkeltem. Sokat hallottam Marcsitól, hisz emiatt lett négyes a vizsgája. „Nem sétálgatunk az ágy körül, két határozott mozdulattal beágyazunk!" Visszafeküdtem.
- Ágyazz meg és feküdj le. -szánalmas.
- Miért nem alszol velem? Tényleg csak szeretnék valakivel aludni. -hát persze.
- Értelmetlen energiát fektetni valamibe, ami alig kezdődik el véget ér. - én pedig beteg vagyok; nem szabad a pszichém még jobban leterhelni.
- Engedj ki. - kapta fel ruháit.
- Hova mész?
- Haza.
- Miért?
- Félek tőled. -hát persze.
- Ne menj.
- Engedj ki. -lépett az ajtó felé.
- Ne menj. - karoltam át. Ez csak hiszti. Mondd el miért félsz tőlem, és kiengedlek.
- ...
- Nem tudod elmondani? -hát persze.
- Feküdjünk le.
Újra megágyaztam. Mint amikor megsimítják arcod, elpirulsz. Majd fordulatból csattan ugyanazon tenyér arcodon. Macska-egér játékot űzünk, s kell ez? -ez kell. Kívül alszom. Felkeltem. Határozottan lépdeltem ki a szobából. Pótkulcs a hevederzárban hangosan csörrent- félj. Ittam; ki voltam száradva. Befeküdtem mellé. Szíve zakatolt, szénnel fűtötték az ősi gőzmasinát. Talán reszketett, mint cseppérte állóvízfelszín. Bár kiváló színész. Hisz meleg -hát persze. Éreztem mire készül. Menekülnöm kellene. Féltem tőle. Én akarattal sebzek, ő tudatlanul. Hol vannak a szabályok? Nem szeghetek meg többet, talán még van kiskapu. Ajkamra lehelt. Visszavette harmatát saját ajkával. Aztán már én sem szerettem volna, ha megtartaná magának, mit egyszer nekem adott. Testét hozzám dörzsölte. Kezem lassan siklott végig homlokán, arcán, kulcscsontján, mellkasán, csípőjén. Segíts Ellen! Elaludtunk.
Nem mélyen aludtam, magasban éreztem magam. A Big Benből kilövellő vízsugarak között voltam a barátaimmal. Miért nem váltanak eurót este a buszmegállóban? Mindig is látni akartam DisneyLandet, az Eiffel tornyot. Sétáltam a parkban. Miért nincs nálam fényképező? Látni akarlak! Hiányzol! De még tán sose láttalak. A tekinteted éreztem. Hol vagy? Miért nem jössz már? Neked elég, ha álmodozom rólad? Eljön egyáltalán az az idő, mikor rád találok? - hát persze.
- Ez egy évre elegendő élmény volt.
- Akkor jövőre ugyanitt ugyanekkor?
- Nekem mennem kell.
- Kiengedlek. Miért nézel így rám? -vette elő telefonját.
- Köszönöm a számod. Majd beszélünk. - hát persze.
Visszafeküdtem. Szerettem volna újra a barátaimmal lenni. Hiába. Késő délután keltem- szabálytalanul. Csorbult büszkeség. Ásd el magad, szabályszegő.
Új nap virradt, újult erővel, újra útra keltem. Sziasztok fiúk. Ittam egy kávét, ettem is egy apró szendvicset. Ketten mentünk le. Kétségbe voltam esve. De mosolyogtam. Táncolj Szabolcs! Otthagytam. Róttam a „kötelező", „szabályos" köröket; hibáim nem láttak tegnap. Vagy csak nem ismerik a szabályokat- badarság. A műsor változatlan. És ő is újra itt van. Nem győzök betelni vele. Tapsvihart teremtek. Keselyűnek érzem magam, körözök a mócsing körül. Nem akarok osztozni a mócsingon. A mócsing nem engem választ. Bár engem választana; nem akarna szabályszegésbe üldözni. Éhezem. Többen vannak, mint tegnap. A következő köröm futottam. Szabolcs nem táncol. Magára hagytam. Balelina volt. Volt időm megtanulni: Milánóból hozta a felsőjét, Swarovski kristályokkal volt kirakva. A sznobizmus által gerjesztett élvezetbe vetette magát. Valahogy hiába rázta kecsesen darázs derekát, s hiába rikotozta: Hush Hush. Nem kellett.- hát persze. Mégis átkaroltam, s akkor viszlát szabályok; megcsókolt, én vissza. Hiába láttam, Szabolcs ott áll. Szeret. Elment. Ő mégsem kell. Játszom tovább, belementem. Miért nem a sztárral kezdtem játszani? A szabályok elszállnak. Gyáva vagyok. Ott a hang a fejemben: Lépj. Lépj már! Mire vársz? Szerencsétlen... Nem, nem lehet. Le kell ülnöm. Gin és Tonic.. Eddig bevált.
Nem néztem senkire. Magam elé mosolyogtam. Nem láttok? Nem látjátok, hogy egyedül vagyok? Nem látjátok, hogy rátok várok? Rám van írva. Nem tudtok olvasni? Hazamenjek?-hát persze. Nem mehetek. Még azt hiszik, nem érzem jól magam; ez az én titkom. A szabályok újra az orrom előtt lebegnek; egy életen át akarok vele maradni- de kivel? Miért mosolyog mindenki? Szabályosak? Vagy egyszerűen ilyenek? Hihetetlennek tűnik a látvány, mégsem érzek mást magam körül. Lehetséges lenne? Mindenki más örül, csak én húzom a számat? Mosolyra rendezem magam, de ez nem jó. Valami életet kellene vinni bele. A kristálypohár is csillog, mégis hasztalan, mikor üres. Elmerengve, gondolatokba süppedve nem lehet őszintén mosolyogni. Az eszmefuttatásból felcsillantam. Ott áll. Beszélget. Miért nem velem? Nem bámulhatom. Ellen, nekem ez nem megy. Gondoljunk pozitív dolgokra. Játék az élet, játszom a szerepem, hisz tökéletes vagyok- hát persze. Hova mész? Hadd pillantsak még rád párszor, ha már nem nézhetek tényleg feléd. Ne menj, nem követhetlek. Kire várok? Bár tudnám.
Mosolyogva várom a reggelt. Jól tartom magam, nem hull potya könny porba; nem láthatja senki! Táncolok. Talán akkor. Hova megy mindenki? Miért vagyunk ilyen kevesen? Ha elmész hogy találsz rám? Csepeg az eső. Felemelem a fejem. Nem nézek senkire. A magam tempójában haladok haza. A másik oldalon egy pár. Ők is lent voltak, emlékszem. Látnom kell őket? Akkor is, ha nekem ez fáj; te sárga bűn. Egy újabb este, egy újabb megaláztatás, szívfájdalom; nem, nem, soha! Szabályokkal nem megy; nélkülük nem tudom, mit tegyek.
Felébredtem. Remekül vagyok. Kipihentem magam. Szeretem a presszót, meghozza az energiám, a kedvem a naphoz. Már elmúlt délután négy. Haza indultam. A sarkon fordultam be, mikor megláttam; bár ne láttam volna.
- Szia!
- Szia! Hát te mit keresel itt?
- Én itt lakom, és te?
- Nem messze parkoltunk, feljöttem bulizni. Este jössz Alterba?
- Én két napja ott vagyok- nevettem fel- hát persze.
- És?
- Még nem tudom. Ha megyek lent úgyis találkozunk.
- Rendben, de most rohanok.
- Szia!
- Szia!
A szabályok megkívánják az önkínzást. Minden lehetőséget ki kell használni. Még akkor is, ha nem esik jól. Még akkor is, ha kifejezetten rossz; elviselhetetlen kín. Mit vegyek fel? Hisz most remekül kell kinéznem. Gondolom Zoli is lent lesz. Persze, hogy lent lesz, ő az est csillaga. Már magam sem tudom mit akarok. Bár lehetnék zsákmány, lemondhatnék ragadozó énemről. Vagy ehetnék csak egy borjút egy életen át. A türelem nagy erény. Bizonyára megkaptam volna ezt, ha Ádám még eléri az örök élet fáját, mielőtt a paradicsomból száműzik. Akkor lenne időm. Mosolygok, örülök Bencének. Elindulok. Be kell mennem a presszóba, szükségem van egy őszinte mosolyra. Két pohár sör, két vodka. A kedvem is megjött.
Lekésem a műsort - már kívülről tudom. De látnom kell őt. Szabályszegés. Ellen, bűn tán, ha látni akarom? Tomi is ott volt. Nem álltam le. Italt kértem, siettem, a színpad elé kell állnom. Persze nem a színpad látványára vártam. Mint egy kisgyermek, izgatottan, széles mosollyal vártam, hogy elaludjanak a fények. Tomi mögém állt. Ne érj hozzám, másra vágyom! Disztingválom magam, nem ütöm meg. Még mindig kedvesen veszem le karját a derekamról. Úristen. Már alig vártam. Ott ül. Tőlem alig két méterre. De mi ez? A színpad másik oldalán áll Bence. Mit keres itt? Tényleg eljött. Rég láttam. Nem akarom kínozni magam- hát persze. Kihúzom magam. Nem a hátam, arcom izmait. Megfeszítem, vele fogaim. Dömper, ezt már kétszer hallottam, lépjünk túl. Ne húzd az időt. Amit én most akarok: Hit me baby one more time! Ott lép fel először. Nem tudok betelni vele. Lelkem egy fekete lyuk, minden érzelmet magába szív, és örökre elnyel. Sose telik meg, mindig ugyanaz a végtelen űr. Megjött! Itt van! „...ha szól a jazz, imádom ezt, ezerszer el kell mondanom!" Miért lett ilyen hamar vége? Ráadást kérünk. Mindenki téged akar, hajts fejet. Csak még egy percre gyere vissza. Könyörgök szemeimmel, boldogan sikongok- hát persze. Tényleg vége. Összeomlok. Tartanom kell magam; mondogatom: Szabályos vagyok!- hát persze. A nyakamba ugrik; egyslágeres csoda volt.
- De örülök, hogy itt vagy! -sikoltja fülembe; részeg.
- Én is nagyon örülök neked!- tartom magam.
- El kell mennem oda. Évi, tartsd nekem az ajtót.
- Menjünk.
- Nekem is kell, de ez a férfi. -pirul Évi.
- Itt nem számít.
- Most mi tartjuk az ajtót.
- Mondanék még cifrábbat, de nem akarlak kikészíteni.
- Haha! -kacag kínosan.
- Jó látni. - karolom át.
- Nekem is téged, de azért nem jönnék össze veled soha többé! -hát persze.
- Tudom. - szabályosan, mosolyogva, ne feledd: rendkívüli vagy!
- Menjünk táncolni.
Innom kell. Hány pohár még a vége? Merre vagy csillagom?; te sztár. Ma nem merészkedsz a pornép ragadozói közé? Szeretnék melléd pillongatni, találj meg. Nem bújtam el. Ájultan hullok mélybe. Kellesz. Évivel kell maradnom. Bence randizik. Tudom, hogy nem tetszik neki. Messze van Balatonfüred. Ostoba.- hát persze. Féltékeny lennék? Mindenkire? Nem. Az szabálytalan. Te sztár. Miért nem ismerlek? Miért nem ismertelek meg már azelőtt, hogy Ellen közénk állt? Volt rá lehetőségem, bátor vagyok- hát persze. Keressem Bencét, Évi? Bence, itt hagyod a barátnőd egyedül? Senkit nem ismer. Engem se. Jól vagy Évi? „Bencét várja az anyukája a kijáratnál" -ez gáz. Ugye, hogy előkerült. Hívtam nekik egy taxit. Éreztem, hosszú még az este. Ezer szilánkra tört lelkem szétszórtam a pincében. Mindenki azon taposott; ők csak táncoltak. Ellen elhagyott. Egyedül maradtam. Ülnöm kell; szánalmas. Ő ki? Miért állítja, hogy ismer; sose láttam. Tudtam, hogy a maradékot is kikaparod; az univerzumban szétoszlatom. Megláttam valakit; végső elkeseredés- hát persze.
Odaültem. Tudtam, hogy nem szabad, tiltják a szabályok. Mivel Ellen elhagyott, így megtehettem. „ Bocsi, van tüzed? Amúgy nagyon hasonlítasz a legjobb barátnőmre", hazudtam mosolyogva; minden mindegy. Nem őt néztem ki magamnak. A pasit, akivel beszélgetett. Hamar rá kellett jönnöm, neki se kellek. Felálltak, elmentek. Sajnálom Ellen; hazaindulok. Elhagytál, szabályaid elroskadtak. Didergek, messze lakom? Nem tudom. Égek. Arcom vörös. Erek dagadnak a homlokomon. Hazaértem. Minden elmúlt. Már zokogok. Ahogy tőlem várható; széles mosollyal, önfeledten, boldogan, kacagva. Fáj. Ereim visszahúzódtak, a vér még bennük van. Gyáva vagyok. (ha)Bár, lehetne csillagom; a csillagom. Gyáva vagyok? Inkább sokat csalódott; gyenge.