...bár meggyötört minket a haladás

éget a tennivaló most is bőven.

Szorongat az életben maradás.

Van még találékonyság elfekvőben:

már a meztelen zsebét motozzuk,

a nyomorék nyugdíját orozzuk,

lepedőnyi szégyent fedünk kendővel,

vagy azzal sem... Kiszáradt Vörös-tenger

a kommunizmus, divatja elmúlt,

hal nincs, sose volt, van: bolhafelfújt

homály körítéssel, sok ígérettel.

Most kereszténynek lenni a tuti.

Szex csak házason. S tudjuk: magyar ember

nem homokos! Legföljebb csak buzi.

BALLADA, MELYBEN VILLON MESTER
EMBERTÁRSAI BOCSÁNATÁT KÉRI

A bitang úr, ki nyakig ül a borban
és szolgáit véresre vereti,
a hájas püspök, ki a kolostorban
a szűzapácát kergeti,
királyok és egyéb zsiványok,
s kopasz ruék, kik csorgó nyállal
röhögnek ronda képeken,
és kocsmahősök, kik az árok
mélyén böfögnek részegen,
stricik, sintérek, ágyrajárók,
kerítőnők és zugbankárok:
bocsássanak meg mind nekem.

Zsidók, kik pénzüket kamatra adják,
hogy a szegényen bőrt se hagyjanak,
és kurvák, akik mellüket mutatják,
hogy a polgárok kedvet kapjanak,
proletárok, akik kijátszva
döglenek meg a híd alatt
és lázadók, akik a nyárfa
ágán a szabadságra várva
fityegnek sárga zsinegen,
királyleányok, grófok, bárók,
klozettosnők és lócsiszárok:
bocsássanak meg mind nekem.

Csak az átkozott polgármester nem!
Annak még egyszer a képére mászok,
mert a zsarukkal pőre seggemen
forgáccsá verte a korbácsot,
elvette pénzemet és ráadásul
ebédre megrohadt kölest adott.
Kóterben várom most a holnapot,
hátam feltört az ágy deszkáján
s nyolcvan font ólom lóg a térdemen,
csak így történt, hogy a pofáján
nem ül még ott a névjegyem,
és ezt bocsássa meg nekem.

A tiszt urak, kik hősi pózzal
csörtetik rozsdás kardjukat,
s a kölykök, kik bársonyzacskóban
hordják körül a farkukat,
a dáma drága bundájában,
ki megfesttette ősz haját,
s a délelőtti napsugárban
büszkén riszálja vén farát:
ti, kik dáridóra vártok,
míg mi vánszorgunk éhesen:
hogy eleget nem köptem rátok,
bocsássátok meg énnekem.

Büdös zsaruk, kik minket űznek
a föld felett s a föld alatt,
és hadvezérek, kik vérünkkel
foltozzák meg a várfalat,
de a rongyosat elítélik,
mert a törvény is csak csalás:
vérrel fogunk fizetni nékik,
ha jön a nagy leszámolás.
Hogy ezt a harcot meg nem érem
s mint hadnagy, nem vezethetem,
azt ők mindnyájan, remélem,
könnyen bocsájtják meg nekem.

Írtam egy újabb verset.

Te meg Én

Karodban ébredni
későn, álmosan,
Hozzád bújni
gyermek-bánatosan,
A kakaós csigát
reggel elfelezni,
S nem elfeledni,
hogy rádmosolyogjak
fogmosás közben,
fogkrém-habosan a
fürdőszoba-tükörben.
Arcodon végigsimít
meleg kezem,
s érzem, ahogy
hozzámérsz a
zsúfolt villamoson,
a vonaton már szemben
ülsz velem, szemed
a távolban kutat,
az utat figyeled,
én arcodat,
ahogy az ablakon át
összemosódik a tájjal.
Fűbe heveredve
szemed lehunyva
hallgatni, hogy
muzsikál az erdő,
halkan csobog a
sziklák közt tekergő
patak, hideg vizével
megtörlöm arcod,
majszolni szendvicsünk
egy szalmabálán ülve,
nézni, ahogy a nap
elbújik a fák mögött.
A folyóparton fejed
ölembe hajtod,
szemedben látom a
csillagokat, mikor
megcsókollak és langyos
köpenyével betakar minket
az éjszaka. Fáradtan
érünk haza, némán gombolod
le rólam az inget, a Hold
kéken süt be az ablakon,
hozzádbújok a takaró alatt,
A világ megállt és
nincs senki más.
Csak Te meg Én.

Tegnap írtam egy verset. Íme:

Pajtás

Játszótársam, mondd, akarsz-e lenni?
Gondolni egyet s új irányba menni,
Egymásra utalva, némán, kéz a kézben,
Nézni, ahogy habos felhők úsznak az égen,
Fejed vállamra hajtva hallgatni a csendet,
Az ősi békét, mit ember nem teremthet.
Együtt vergődni az élet mocsarában,
Megmosni arcod a boldogság tavában,
Kék szemed tükrében mosolyomat látom,
Némán vigyázod legféltettebb álmom,
Vidáman sétálni utcákról terekre,
Füledbe súgni halkan, hogy szeretlek,
A világ nagy ablakát szélesre tárni,
Hívásodat aggódva s türelmesen várni,
Szalmabálán ülve átölelni téged,
Érezni bőröd, ajkad, szíved, egész lényed,
Lelkünk szőtte erős örömfonalakkal
Összekötve élni minden éjjel s nappal.
Bánatunkat hagyni messze menni,
Játszótársam, mondd, szeretsz-e lenni?

Várom a véleményeket.

Egy újabb vers. Úgy látszik, mostanában ilyen versírós vagyok. :-)

Ligetben

Barna kabátodban láttalak
meg, ahogy leszálltál
a vonatról. Egy zord alak
majdnem fellökött, de te
karjaimba estél, én
átöleltelek és kézen
fogva sétáltunk át
a városon. Sajt és tejföl
volt a lángoson, amit
ettünk, maszatos képünkön
sokáig nevettünk.
Megálltunk a hídon
a patak felett, néztük,
ahogy tükörképünk
remeg a víz tetején,
egy hullámhosszon
te meg én, az öreg
fák alatt sétáltunk
kéz a kézben, egy mosoly
után a szemedbe néztem,
ami az őszi nap utolsó
sugaraitól csillogott.
Hemperegtünk az avarban,
a zajtól zavartan szállt
föl egy csapat madár,
a lehullott gesztenyék
törték a hátam, hajadban
apró levéldarabkák ültek,
nadrágunkba szúrós szösz
ragadt, figyeltük, ahogy
egy dagadt pasas fogja a
botot a stégen, s régen
voltunk ilyen boldogok,
de most, hogy újra érzem
finom bőröd, meleg csókod,
bámulom, ahogy egy kézzel
kibontod a Balaton szeletem,
s a szerelem örök hálót
font körénk a piros padon.
Ott, a ligetben.

Sziasztok Sorstársak!

Igazán csak az értékeli ezen versek mondanivalóját, aki csak egy kicsit is érzelmes és romantikus.

Talán pár történetet is leírok majd...

SZERETLEK

SZ eretnélek édesem Téged mindig látni,
E lfeledni mindent, ami úgy tud fájni.
R ózsák hervadása, levelek hullása,
E lfeledett álmok felújítása.
T éged szeretlek, amíg csak élek,
L eírni sem tudom amit most érzek.
E lfogod olvasni a kezdő betűket?
K i fogod találni, hogy mennyire SZERETLEK?

Szerelem

A szerelem csak egy pillanat,
Mely életeden átszalad.
Mégis e pillanatért megéri,
Szürke kis életünket leélni.

A szerelem csak egy pillanat,
De emléke örökre megmarad.
S talán, mert egyszer szerettünk nagyon,
Emléke örökké fennen ragyog.

A szerelem engem is elért,
És én átélem ezt a mesét.
Átélem és fennen hirdetem:
A legszebb dolog a Szerelem.

Örökké

Ö röm az életben,
R emény a szívemben.
Ő rülten szeretni
K éz a kézben nevetni.
K i ne vágyna minderre
É s mit kaptam helyette?

S iralmas az életem.
Z endülnék, de nem tehetem.
E lfáradtam a harcban,
R eszketve keres ajkam.
E lmerengve nézem,
T ova tűnő képed,
N em látlak már többé,
Í gy vált szerelmem köddé.

F orró csókjaid érzem,
O lyan boldogan éltem.
G ondolatom csak nálad,
L ám most megöl a bánat.
A mi még nyomja a szívem,
K ezdő betűk e versben.