Úgy érzem, hogy az emberek folyamatos félelemben, szégyenben élnek.

Tehetetlen düh marja a lelküket. És számos gáttal (skatulyák, konvenciók, téveszmék, környezeti hatások) vannak körbevéve.

Szégyelljük a vágyainkat. Önvádat zúdítunk a fejünkre a gondolataink, kívánásaink miatt. És önkorlátok közzé szorítjuk magunkat, mert nem tartjuk erkölcsösnek, társadalmilag elfogadottnak, sőt betegesnek hisszük a természetes igényeinket vagy magunkkal hozott igényeinket. Inkább választjuk a környezetünk által mutatott és kitaposott ösvényt, melyet ők is elődjeiktől kaptak, mint magunknak taposnánk utat.

Csak egy kis példa:

Attila jól érzi magát Jánossal. Attilának jól esnek János szavai, becézései. Attila szinte elolvad amikor János néhány pillanatra a tenyerébe veszi a kezét és a másik kezével megsimítja az ujjait.

János szerelmet vall Attilának.

Attila nem küldi el a francba, de arra hivatkozik, hogy hetero és ezt követően barátságot ajánl fel. És továbbra is élvezi János szavait, leveleit, kedvességét és a kezét is engedi megsimogatni.

Szülői, egyházi iskolai környezete az életében példaként a nőkkel való szerelmet, házasságot és családalapítást vetítette kitaposott ösvényként.

Nem az első eset volt melyet láttam! És sajnos van olyan fiatal ember, aki mai napig ne tudott magával és a világgal egyességre jutni.

Itt is igaz, hogy káros lehet a skatulya! Hiszen azt tanítjuk a mai napig, hogy vannak a heteroszexuálisok, a biszexuálisok és a homoszexuálisok. Miközben egyre több olyan ember van, akik a skatulyák miatt nem értik, hogy mi történik velük. „Hiszen én.... vagyok! Akkor most ez mi?” Attila sem érti!

Persze amit leírtam nem csak a szerelem területére vonatkoznak, hanem az élet egészére.