Ismételten vágyat, kényszert éreztem arra, hogy ismerkedjek, így megint belevágtam a társkeresés csodás világába. Vajon miért nem lepődtem meg a fejleményeken? Így visszagondolva igen csak vicces és érdekes történéseken estem át.  Van egy mondás miszerint „Hatalmas az Isten állatkertje és alacsony a kerítés”. Te jó április és május…ezt én is megtapasztaltam.. Már azon is elgondolkodtam, hogy én vagyok hülye vagy a tükör görbe? Az eddigi társkeresési tapasztalataim alapján nem reménykedtem abban, hogy megtalálom ama bizonyos ”nagy Ő-t”, de vágytam rá. És ha már itt tartunk, létezik olyan, hogy „nagy Ő”? Vagy csak annyira ki lettünk éhezve, hogy amikor jön egy számunkra elfogadható ember kivetítjük rá a dolgainkat és erős vonzódásunk lesz irányában? Netán annyi csokoládét tömtünk magunkba, hogy a hormonjaink dísztáncot járnak a fellegekben? Na, szerencsére nálam egyik sem volt, de érdekes történéseim annál inkább voltak. 

Megismerkedtem egy 20-as éveiben járó fiúcskával ezen az oldalon. Mert ugye köztudott és bevált szokás, ha valaki meleg és „kereső fázisban van” az több helyen, oldalon is regisztrált. Miért lennék pont én kivétel? Több hely nagyobb esély címszó. Elsőnek levelezgetni kezdtünk az adott oldalon, majd jött a Viber. Kommunikációnk felgyorsult,halleluja! Csupa szépeket, jókat tudtam meg, ami lássuk be már kezdett gyanús is lenni, na, nem mintha egy gyanakvó ember lennék, na, de na… Érdeklődtem, hogy a hosszas pötyögések helyett mit szólna egy személyes találkozáshoz? Ő nagyon szívesen találkozna velem és erre ideje is lenne. Hurrá, meg is beszéltük az időt, helyet a találkozásra. Megjegyezném, hogy odakint akkor még hidegek voltam, sőt akkor még az eső is esett, így felmertem vetni, hogy esetleg ha kölcsönös a szimpátia hozzám eljöhetünk és itt a beszélgetést, (nem mást) ismerkedést folytathatnánk.  „Ő nem olyan fajta és hogy gondolom, hogy egy idegen lakására ő felmegy”- háborodott fel.  Na, baszki, én lettem a mumus, ezek szerint a megrontó is? Mikor arról érdeklődtem, hogy akkor sétálunk a zuhogó esőben és hidegen a válasz „miért ne” volt. Nesze neked romantika, welcome megfázás! Éreztem, hogy ez meddő, így lapoztam. Persze én voltam a komolytalan, link alak. 

Még fialt koromban (óh. én vén kriptaszökevény) hittem és bíztam a távkapcsolatban. Most már tudom jól, hogy ez nem működik, legalábbis nálam. Persze másnál még működhet, és jól érezheti magát benne, de az nem én vagyok. A következő randim egy harmincas évei végén járó, igen megnyerő külsejű emberkével volt.  Találkoztunk, sétáltunk egy kellemeset, beszélgettünk erről-arról, beszéltünk magunkról, de valahogy egész idő alatt az volt az érzésem valami nem kerek, túl szép! Majdnem egy fél napot együtt töltöttünk, elválásunkkor telefonszámcsere meg minden, ami a nagykönyvben meg van írva.  Aztán éjszaka jön egy üzenet a telefonomra; ő egyfolytában rám gondol, és azt érzi szerelmes belém, és ha gondolom, akkor másnap akár hozzám is költözne, ő komolyan gondolja! Na, basszus, itt a baj, amit éreztem! Illedelmesen, udvariasan válaszoltam az üzenetre, amennyire lehetett próbáltam hárítani az ajánlatot. Most mit tagadjam, igen is szeretnék valakivel együtt élni, saját lakásom is van, így ez megoldott, de nem az első randi után kéne összeköltözni.   Aztán meg ásó, kapa, nagyharang legyen, a kezünkben mikor összeveszünk? Na, ez után jöttek az üzenet áradatok. Könyörgések, vallomások és egyéb ínyencségek. Majd másnapra kikönyörgött egy találkozót, ott mindent átbeszéltünk, legalábbis én azt hittem mindent átbeszéltünk. Én hazajöttem, majd egyszer csak kopogtak és jött a meglepetés. Az emberke állt ott, kifigyelte hol-merre lakom. Képes volt az ajtóban könyörögni, már majdnem fenyegetőzni is, hogy megöli magát, mert ennyire még senki iránt nem érzet… stb. Mi tagadás megijedtem, ez egy fanatikus! Szerencsére az egyik szomszédom megmentett, azzal, hogy a kábel tévéje nem üzemel. Persze ez csak kacsa volt, szegény végighallgatta, ahogy ez a jó ember traktál és megértette a helyzetet.  Most már legalább tudom milyen a Himnuszból a balsors! Ne ez pont olyan volt! Ám merész ember révén továbbra sem adtam fel a reményt. Társkereső üzemmód nálam bekapcsolva. Fenten már utaltam a távkapcsolatra, találkoztam egy vidékivel is, aki tőlem több mint 250 km-re lakott. Persze ő még hisz a távkapcsolatban és szent meggyőződése, hogy csak így fogja megtalálni a nagy Ő-t! Kedves egészségére, de számára a nagy Ő tutira nem én leszek.

Azon merengtem el, vajon tényleg olyanok lettünk, akiknek hatalmas elvárásaik vannak a másikkal szemben? Értem ezt külsőre, belsőre egyaránt. Elképzeltünk magunknak valakit, aki olyan, mint az amerikai filmekben? Azt kérdezem, magamtól képes vagyok kompromisszumot kötni, vagy azzal töltöm csak az éltemet, hogy keresem, kutatom azt a fantom embert, akit elképzeltem?  Hiszen ahogyan a társkereső hirdetéseket olvasgatom, e kérdések igen csak foglalkoztatnak. Az emberek többsége a trendi „nyunyi” fiúcskákat keresi maximum 30—ig., az mellékes, ha az illető betöltötte már a 60.életévét. Jó, persze, mindenkinek megvan a vágya a megfelelő partnerre, de komolyan gondolják, hogy egy maximum 30 éves szerelemből fog együtt lenni egy 60 évessel?  Persze, vannak kivételek, hiszen ott van a Pretty Woman Julia Roberts-el, de az egy film, ez meg a valóság lenne. De most lett egy nagy kedvencem, amin elsőre enyhén bosszantott majd szánalommal töltött el az illető felé.  Ez pedig az olyan válaszlevél, amiben a megkeresett azt írja vissza; „Jelenleg éppen kialakulóban van egy kapcsolatom és nem szeretnék több szálat futtatni, mert ez nem lenne korrekt a másikkal szemben.” Mókás, nem igaz? Persze ne vonjuk kétségbe a valódiságot, hiszen nem tudhatjuk valójában mi is az igazság. De legyünk őszinték és ne álszenteskedjünk. Aki a párkeresés rögös útján van, tudja nagyon jól, hogy ez mit jelent. „Bocs, de nem érdekelsz”! Ede vajon akkor milyen a jó ismerkedési szokás? Hogyan kell megfelelően társat keresni? Tényleg ennyire bonyolult, nehézkes dolog ez, vagy csak mi bonyolítjuk ezt meg? Ez még rejtély a számomra. De az biztos, hogy szórakoztató, ám néha érdekes dolgokkal tud megismertetni. Néha sír az ember a röhögéstől és szituációktól olykor meg menekül. De lássuk, be kell az izgalom az embernek.