Az ember egy társas lény, vagy így vagy úgy de keresi a másik ember társaságát. Egyedülálló ember lévén én sem vagyok kivétel. Jó pár oldalon regisztrált tag vagyok. Szóval én is keresem azt a bizonyos valakit, akivel egymást keressük.  Éppen ezért tettem már olyat, amit ha elmondok, valakinek egyből rávágja „Te nem vagy normális”. De szerintem ezzel jó páran vagyunk így.  Visszagondolva, így én is belátom, hogy ésszerűen, ha átgondolja, az ember rájön, vagy meglátja nagyon nem volt kerek a történet. KB 3 hete megismertem így Interneten keresztül egy srácot. Találkoztunk,leutaztam hozzá,mert hittem,bíztam abban,hogy ebből a dologból lehet valami. Én naiv, még ennyi idősen is. Finoman szólva nem sok volt igaz abból, amit a srác szó szerint mesélt.  Nem élt egyedül, a volt párjával lakott együtt, ami nem is lenne gond, csak hát a volt barát nem is annyira volt… vagy legalábbis ő nem így tudta. Kellemetlen szituációk hadát éltük át a „volt baráttal”. Persze vissza sem tudtam jönni, mert nem volt visszajárat Budapestre este lévén, plusz ez egy kis falú volt. Persze most írhatnám azt, hogy tanultam az esetből, de magamat ismerve, úgy is bele fogok ugyan e hibákba esni. És szerintem ezzel nem csak én vagyok így. Hiszek és bízom a másikban, mert hinni és bízni akarok. Persze itt most jöhet a bölcsesség, hogy előbb bizonyítson a másik. De állj, akkor egy kapcsolat nem a bizalomról szól, ami nélkül nem is lehet egy kapcsolat?! Vagy, hogy is van ez?

Megismertem ezen oldalról is egy emberkét, szintén vidéki. Levelezés, telefonszámcsere, na meg minden, ami a nagykönyvben meg van írva. Üzenetváltogatások, majd aztán az emberke üzenetekre nem válaszol. Ezek után mit erőltessem a dolgot, nyomok rá a delet-et a fejemben. Aztán mit látok a facebookon, mert feldobta, mint ismerőst, párkapcsolatban van. Hurrá… csak mosolygok az egészen. De ami meglep, hogy nem zaklatott fel. Lehet, kezdek érzelmileg egy nullává avanzsálódni?

Aztán megismertem egy igen érdekes embert egy másik oldalon, nevezzük Miklósnak. Külsőre pont az esetem. Férfias, határozott, normális és még én is tetszek neki! Szinte madarat lehetett velem fogatni. Első este, majd jött a következő, amit együtt töltöttünk. Közben beszélgettünk, ismerkedtünk, na és élveztük egymás testi gyönyörét, ami olyan szuper volt, hogy a bokámat lefostam, de jó értelemben! Már elkezdtünk tervezgetni, álmokat szövögetni. Aztán a lila ködből valahogy elkezdtem tisztán látni. Megszólalt azon bűvös belső vészharangom és éreztem valami nem teljes ebben a dologban. Vasárnap estére a mi Miklósunk teljesen megváltozott. Ideges, feszült lett. És szó szerint provokálta az összezörrenést. Hétfő reggel úgy váltunk el, hogy nem igazán volt jó szájízűnk a másik irányában. Majd hétfő délután, amikor ismét beszéltünk telefonon Miklós önmagából kifordulva elsőnek ingelülten, majd kiabálva, aztán „szart”fröcsögve kommunikált. Nem tudtam hová tenni. Kértem tartsunk egy kis szünetet. Aztán elkezdtek záporozni a gusztustalanabbnál-gusztustalanabb SMS üzenetek. Nem reagáltam rájuk.

Most merengek, azon vajon mi zajlódhat le az emberekben? Próbálom megérteni az emberek cselekedeteinek okát, de ez nagyon nehéz és minél jobban belemerülők, annál jobban az az érzésem nem akarom megérteni.  Csak én futok mindig össze ilyen emberekkel? Miért nem hallom az ismerőseimtől, hogy nekik is van ilyen történetük. Csak én lennék ilyen lúzer? Árulja már el valaki, hogy miként kell kiszűrni az ilyen embereket, vagy mi a jó randi receptje?

Ismételten vágyat, kényszert éreztem arra, hogy ismerkedjek, így megint belevágtam a társkeresés csodás világába. Vajon miért nem lepődtem meg a fejleményeken? Így visszagondolva igen csak vicces és érdekes történéseken estem át.  Van egy mondás miszerint „Hatalmas az Isten állatkertje és alacsony a kerítés”. Te jó április és május…ezt én is megtapasztaltam.. Már azon is elgondolkodtam, hogy én vagyok hülye vagy a tükör görbe? Az eddigi társkeresési tapasztalataim alapján nem reménykedtem abban, hogy megtalálom ama bizonyos ”nagy Ő-t”, de vágytam rá. És ha már itt tartunk, létezik olyan, hogy „nagy Ő”? Vagy csak annyira ki lettünk éhezve, hogy amikor jön egy számunkra elfogadható ember kivetítjük rá a dolgainkat és erős vonzódásunk lesz irányában? Netán annyi csokoládét tömtünk magunkba, hogy a hormonjaink dísztáncot járnak a fellegekben? Na, szerencsére nálam egyik sem volt, de érdekes történéseim annál inkább voltak. 

Megismerkedtem egy 20-as éveiben járó fiúcskával ezen az oldalon. Mert ugye köztudott és bevált szokás, ha valaki meleg és „kereső fázisban van” az több helyen, oldalon is regisztrált. Miért lennék pont én kivétel? Több hely nagyobb esély címszó. Elsőnek levelezgetni kezdtünk az adott oldalon, majd jött a Viber. Kommunikációnk felgyorsult,halleluja! Csupa szépeket, jókat tudtam meg, ami lássuk be már kezdett gyanús is lenni, na, nem mintha egy gyanakvó ember lennék, na, de na… Érdeklődtem, hogy a hosszas pötyögések helyett mit szólna egy személyes találkozáshoz? Ő nagyon szívesen találkozna velem és erre ideje is lenne. Hurrá, meg is beszéltük az időt, helyet a találkozásra. Megjegyezném, hogy odakint akkor még hidegek voltam, sőt akkor még az eső is esett, így felmertem vetni, hogy esetleg ha kölcsönös a szimpátia hozzám eljöhetünk és itt a beszélgetést, (nem mást) ismerkedést folytathatnánk.  „Ő nem olyan fajta és hogy gondolom, hogy egy idegen lakására ő felmegy”- háborodott fel.  Na, baszki, én lettem a mumus, ezek szerint a megrontó is? Mikor arról érdeklődtem, hogy akkor sétálunk a zuhogó esőben és hidegen a válasz „miért ne” volt. Nesze neked romantika, welcome megfázás! Éreztem, hogy ez meddő, így lapoztam. Persze én voltam a komolytalan, link alak. 

Még fialt koromban (óh. én vén kriptaszökevény) hittem és bíztam a távkapcsolatban. Most már tudom jól, hogy ez nem működik, legalábbis nálam. Persze másnál még működhet, és jól érezheti magát benne, de az nem én vagyok. A következő randim egy harmincas évei végén járó, igen megnyerő külsejű emberkével volt.  Találkoztunk, sétáltunk egy kellemeset, beszélgettünk erről-arról, beszéltünk magunkról, de valahogy egész idő alatt az volt az érzésem valami nem kerek, túl szép! Majdnem egy fél napot együtt töltöttünk, elválásunkkor telefonszámcsere meg minden, ami a nagykönyvben meg van írva.  Aztán éjszaka jön egy üzenet a telefonomra; ő egyfolytában rám gondol, és azt érzi szerelmes belém, és ha gondolom, akkor másnap akár hozzám is költözne, ő komolyan gondolja! Na, basszus, itt a baj, amit éreztem! Illedelmesen, udvariasan válaszoltam az üzenetre, amennyire lehetett próbáltam hárítani az ajánlatot. Most mit tagadjam, igen is szeretnék valakivel együtt élni, saját lakásom is van, így ez megoldott, de nem az első randi után kéne összeköltözni.   Aztán meg ásó, kapa, nagyharang legyen, a kezünkben mikor összeveszünk? Na, ez után jöttek az üzenet áradatok. Könyörgések, vallomások és egyéb ínyencségek. Majd másnapra kikönyörgött egy találkozót, ott mindent átbeszéltünk, legalábbis én azt hittem mindent átbeszéltünk. Én hazajöttem, majd egyszer csak kopogtak és jött a meglepetés. Az emberke állt ott, kifigyelte hol-merre lakom. Képes volt az ajtóban könyörögni, már majdnem fenyegetőzni is, hogy megöli magát, mert ennyire még senki iránt nem érzet… stb. Mi tagadás megijedtem, ez egy fanatikus! Szerencsére az egyik szomszédom megmentett, azzal, hogy a kábel tévéje nem üzemel. Persze ez csak kacsa volt, szegény végighallgatta, ahogy ez a jó ember traktál és megértette a helyzetet.  Most már legalább tudom milyen a Himnuszból a balsors! Ne ez pont olyan volt! Ám merész ember révén továbbra sem adtam fel a reményt. Társkereső üzemmód nálam bekapcsolva. Fenten már utaltam a távkapcsolatra, találkoztam egy vidékivel is, aki tőlem több mint 250 km-re lakott. Persze ő még hisz a távkapcsolatban és szent meggyőződése, hogy csak így fogja megtalálni a nagy Ő-t! Kedves egészségére, de számára a nagy Ő tutira nem én leszek.

Azon merengtem el, vajon tényleg olyanok lettünk, akiknek hatalmas elvárásaik vannak a másikkal szemben? Értem ezt külsőre, belsőre egyaránt. Elképzeltünk magunknak valakit, aki olyan, mint az amerikai filmekben? Azt kérdezem, magamtól képes vagyok kompromisszumot kötni, vagy azzal töltöm csak az éltemet, hogy keresem, kutatom azt a fantom embert, akit elképzeltem?  Hiszen ahogyan a társkereső hirdetéseket olvasgatom, e kérdések igen csak foglalkoztatnak. Az emberek többsége a trendi „nyunyi” fiúcskákat keresi maximum 30—ig., az mellékes, ha az illető betöltötte már a 60.életévét. Jó, persze, mindenkinek megvan a vágya a megfelelő partnerre, de komolyan gondolják, hogy egy maximum 30 éves szerelemből fog együtt lenni egy 60 évessel?  Persze, vannak kivételek, hiszen ott van a Pretty Woman Julia Roberts-el, de az egy film, ez meg a valóság lenne. De most lett egy nagy kedvencem, amin elsőre enyhén bosszantott majd szánalommal töltött el az illető felé.  Ez pedig az olyan válaszlevél, amiben a megkeresett azt írja vissza; „Jelenleg éppen kialakulóban van egy kapcsolatom és nem szeretnék több szálat futtatni, mert ez nem lenne korrekt a másikkal szemben.” Mókás, nem igaz? Persze ne vonjuk kétségbe a valódiságot, hiszen nem tudhatjuk valójában mi is az igazság. De legyünk őszinték és ne álszenteskedjünk. Aki a párkeresés rögös útján van, tudja nagyon jól, hogy ez mit jelent. „Bocs, de nem érdekelsz”! Ede vajon akkor milyen a jó ismerkedési szokás? Hogyan kell megfelelően társat keresni? Tényleg ennyire bonyolult, nehézkes dolog ez, vagy csak mi bonyolítjuk ezt meg? Ez még rejtély a számomra. De az biztos, hogy szórakoztató, ám néha érdekes dolgokkal tud megismertetni. Néha sír az ember a röhögéstől és szituációktól olykor meg menekül. De lássuk, be kell az izgalom az embernek.