A barátaim szerint én egy érdekes személyiség vagyok, erős akarattal és vezető szereppel. Én nem így érzem, vagy gondolom, de ugye az ember önmagával szemben mindig elfogult. Viszont ennek hatására elkezdtem magamat kicsit figyelni. Ami azt illeti, most már el kell ismernem tényleg, lehet abban valami, amit mondtak. Pár héttel ezelőtt például voltam egy találkozón.  A személy, akit nevezzük Gyulának pont az esetem volt. Számomra megfelelő életkor, tökéletes külső.  Csak hát én néztem ki úgy, mint a mosott rongy. Egész héten túlóráztam, így a szemeim alatt nem is táskák, hanem szinte kofferek voltak, amikbe egy Hawaii utazásra simán elpakolhattam volna.  Mielőtt indultam mustráltam is magamat a tükörbe, bennem volt, hogy lemondom a találkozást, ám egy hirtelen ötlettől vezérelve mégsem tettem.  Kutyás ember lévén a jó időtt kihasználva és a kellemeset a hasznossal összekötve a yorkimmal érkeztem a találkozóra.  Ami azt illeti igen csak ínyemre volt a partner, de azt nem sikerült kiderítenem, hogy vajon ez kölcsönös-e? Elkezdtünk sétálni mindenki nagy örömére. És csak mentünk, mentünk, mentünk és mentünk persze. Közben erről-arról szó esett, legtöbbet a kutyáról. Majd elérkeztünk a Városligethez a kutyaparadicsomba. Itt a fűbe lehuppantunk, majd jött a költi kérdése; mesélj magadról. Na, baszki… megint jön az „állásinterjús” érzés. És én elkezdtem mondani, mint már annyiszor, szinte már rutinból. Jóformán észre sem vettem, hogy esetleg kérdezni akarna valamit én csak mondtam és mondtam. Mikor már vagy 20 perce csak az én hangomat lehetett hallani észbe kaptam, hogy mit csinálok. Persze Gyula csak figyelt és pislogott, hümmögött és bólogatott, amikor kellett. Mondhatjuk, jó hallgatóság volt. J  Aztán jött a kínos csend. Én hülyén éreztem magamat, ő meg gondolom szörnyülködött magában, hogy mekkora egy seggfej lehetek. De lássuk be az első találkozásokon mindig ezek a szokásos kérdések. Feszültnek nem volt nevezhető a légkör, úgy ahogy feloldottunk. Majd elbúcsúztunk egymástól és megbeszéltük találkozunk még.  Őszintén, sok esélyt nem láttam arra, hogy valaha találkozni fog velem Gyula, hiszen az idő legtöbbjében csak én beszéltem.

Másnap találkozóm volt egy több éve együtt élő baráti párral. Mindenki éhes volt és ebédidő is, így beültünk egy gyorsétterembe. Kötelező udaviassági köröket lefutottuk, de már akkor láttam, valami nem oké. Aztán az egyik félből kibukott a dolog. Elmondta, hogy párja nagyon szereti őt, de változatosságot szeretne, vagyis egy 3. személyt. Itt jöttek a pro-kontrák, finoman elkezdtek vitatkozni, győzködni egymást miért lenne jó a dolog, vagy éppen miért nem. Tőlem meg azt várták hozzak ítéletet, mint valami bíró, hogy nekik mi lenne jó az ő kapcsolatukba. Csak ültem, ettem a wopperemet, szürcsöltem a kólám és néztem őket. Elmerengetem azon, hogy vajon én is ilyen leszek, ha párkapcsolatban élek, nem fogom tudni megérttetni a párommal azt, amit, szeretnék és egy másik embertől várom a probléma megoldását? És ha már itt tartunk mi a jó kapcsolat? Mekkora kompromisszumot kell kötnünk egy kapcsolatban? Amikor végre magamhoz tértem gondolataimból semlegesen állást foglaltam. Persze őket nem ezt várták és próbálták kicsikarni belőlem, hogy én mit tennék, de nekem semmi kedvem nem volt egy ilyen beszélgetésbe belefolyni. Na meg lehet jelen esetben jó tanácsot adni?  Miután megebédeltünk és kipanaszkodták magukat én elköszöntem, címszó szar hetem volt, hulla vagyok. Így sértődés és bántás nélkül le tudtam lépni, visszavonulhattam kis magányomba.  Otthon a szokásos vasárnapi punnyadás, tévékapcsolgatás és sápítozás a hétfői munkakezdés végett. Aztán egyszer csak jön egy hívás,GYULA! Nem akartam hinni a szememnek és a fülemnek, hát tényleg felhívott.  Megbeszéltünk egy újabb találkozást és még vagy fél órát elbeszélgettünk, de ez már kölcsönös volt! Azt hiszem nagyon jól zártam a hetet, viszont a szemem alatti kofferek már csak bőrönd nagyságúak. Nézzük a dolgok jó oldalát, legalább valami jó is történt velem.