Mint minden ember így én is keresem azt a valakit, akit szerethetek, és ő viszont szeret. Aki képes elfogadni olyannak amilyen vagyok… és itt kezdődik a probléma, amilyen vagyok.  Áttétes rákom van ami megtámadta a gerincvelőmet. Túl vagyok egy sugárkezelésen, egy gyengébb kemoterápián és nemrég lett vége a második erősebb kemomnak is. A sugárkezelés sikertelensége után az orvosom rettentően biztatott csupa pozitív dolgokat mondott, hogy a kemoterápia az biztos segít és minden rendben lesz. Nem lett, sőt azon a bizonyos lejtőn elkezdtem egyre lejjebb csúszni.  Azok az emberek, akiket a barátaimnak hittem szép lassan lemorzsolódtak. Lássuk be a társadalom olyan, ha megtudja, hogy valaki rákos beteg attól elfordul. Vagy azét, mert azt hiszi, hogy egy tüsszentéstől elkapja, vagy, mert nem ismeri igazán a betegséget és azonnal temeti.  Tudom, nem könnyű szembenézni, elfogadni, hogy az a valaki, akit ismerünk beteg és mi nem tudunk semmit tenni, hogy jobban legyen. Menekülünk vagy éppen a homokba dugjuk a fejünket a problémákkal szemben ez tény.

Mikor ismerkedtem valakivel, az első alkalommal soha nem mondtam el, hogy rákos vagyok. Hiszen ki az, aki úgy indít egy ismerkedést, hogy X.Y vagyok és rákos? Persze a végtelenségig sem húztam, ha úgy érzetem itt az idő mindig elmondtam, nem csináltam belőle titkot. Szokás szerint jött a sajnálkozás, rémüldözés, na meg a poénos beszólások, hogy mikor lesz a temetésem, vagy éppen nekem is van-e „bakancslistám”? Mindenki pozitívnak mutatkozott, de következő találkozó soha nem lett belőle, mindenféle ürüggyel kibújtak alóla. Így telt-múlt az idő, aztán megismerkedtem Gyulával, róla írtam már. A második találkozás alkalmával elmondtam neki, hogy áttétes rákom van és vár még rám egy nagy kemo. Hittem azt, hogy megbeszéltük, átbeszéltük a dolgot. Ismét találkoztunk és ebből rendszer lett, elkezdtem hinni és jól érezni magamat. Viszont az idő az nem az én barátom, eljött az idő, amikor meg kellett kezdeni a kemoterápiát. Finoman szólva nem jól viseltem.  Gyulával tartottam a kapcsolatot telefonon, de sokat nem tudtunk soha kommunikálni, mert nagyon rosszul voltam. Egyszer sem volt bent nálam, igaz nem is kértem, hogy jöjjön be, de titkon reméltem, hogy a kábulat vagy rosszul étből felébredve megláthatom. A volt párom az, aki hazahozott a kórházból, jóformán annyi erőm volt, mint molylepkének. Eszméletlenül le voltam gyengülve és leharcolt állapotban voltam. Miután itthon voltam a javulás is elkezdődött szép lassan. Gyula továbbra sem látogatott meg, de szinte naponta beszéltünk telefonon és azt éreztem napról-napra egyre jobban csak távolodik el tőlem. Válaszai egyre rövidebbek, tőmondatokban fogalmazottak voltak. Majd jött az üzenet; miszerint ő nem látja a közös jövőnket, nem tudja, hogyan és miként legyen a folytatás, na meg ő amúgy sem szerelmes.  Lelkileg kapaszkodtam Gyulába, mint egy kisgyerek a maciba, amit éppen elvenni készülnek tőle. Ragaszkodtam hozzá, de szerelmes én sem voltam, de fontos volt számomra Gyula. Szüleim meghaltak már barátokra sem támaszkodhattam, egyedül csak a volt párom volt mellettem és segített. Eljött a kontrolom ideje, megtudtam, hogy ez a kemo sem segített, a rák tovább terjedt és a gerincvelőmet is megtámadta. A kör bezárult, gyógyítani nem lehet, csak palliatív kezelést kaphatok. Magyarul; a beteg életminőségének javítása, testi-lelki szenvedéseinek enyhítése.  Csak annyit tudtam az orvostól kérdezni, hogy fájni fog-e? Ő nagyon szépen levezette, hogy elsőnek jönnek a gyógyszeres fájdalomcsillapítók, majd a tapaszok, aztán az infúziós végstádium.  Először haragot éreztem magamban és dühöt, miután lementem a Duna partra, és mint egy eszelős üvöltöttem szó szerint meg könnyebűltem és csak csalódottságot érzek. Terveim, vágyaim voltak. Tudom nem szép megöregedni, de én is szerettem volna ősz hajat, fájó reumás lábakat, szerettem volna „öreg szagú” lenni és még rengeteg dolgot megélni. és most mindezeket el kell engednem, igen… mindezek fényében csalódott vagyok. Nincsen bennem félelem, csak csalódottság. Nem tudom hogyan tovább, mi lesz holnap, vagy azután, most csak vagyok. Szedem a maréknyi gyógyszeremet, úgy teszek mintha minden rendben volna és ez az egész csak egy megfázás lenne és nekem az égadta világon semmi bajom nem lenne, és jól vagyok. Gyulának semmit nem tudtam elmondani a kontroll eredményből, nem kommunikál velem, ő így látta jobbnak, ezt találta megoldásnak, hogy letilt mindenhonnan. Most mondjam azt, hogy ez nem fáj, de fáj és bánt is. Minden este úgy fekszem le, hogy másnap egy új nap lesz és az a nap jobb-szebb lesz, persze semmi nem változik, így esténként egy csipetnyivel csalódottabban alszom el. De mára már csak a remény maradt meg, de hátha…