Sokszor gondolok a halálra. Néha vágyakozom is utána. Ha belegondolok abba, hogy mi vár rám egyre jobban azt érzem, hogy nem szeretném megérni. Persze merszem nincs megtenni, hogy megöljem magamat, ragaszkodom az életemhez. Vicces, ahhoz az élethez ragaszkodom, amiben nem érzem jól magamat, mi több szabadulni akarok tőle. Ugye milyen faramuci helyzet? Szeretném megérteni, hogy miért áltatom magamat minden egyes áldott nap, hogy az a nap más lesz, mint a többi? Várom, hogy megtörténjen a „csoda”, aztán este, amikor nyugovóra térek, csalódott leszek és egy apró részem úgy érzem megahal. Persze lehet mondani, hogy a csodáért tenni is kell, nem csak ülni és várni, hogy megtörténjen. Bár ha jobban belegondolok, milyen csodára is várok? Ahogy a nagyok mondják „világbéke” netán megváltás, de sorolhatnám még… várhatok erre bőven. Talán ott kellene elkezdeni, hogy elfogadom a saját helyzetemet, ami ellen még mindig küzdök és beseprem a szőnyeg alá.  Rákos beteg vagyok, és az áttét dolgozik. Szedem azokat az istenverte gyógyszereket, amik csak kikészítenek, hallgatom a süket szövegeléseket, amikben reményt próbálnak, elhitetni én meg úgy teszek, mintha elhinném. Bólogatok, erősnek mutatom és mondom magamat, de belül meg egy roncs vagyok. Tisztára, mint valami skizofrén! Nem érzem magam annak, bár az alkoholista sem ismeri be, hogy az lenne. Én tényleg próbálom, elfogadni a dolgokat, de mégis, miként kell ezt elfogadni, hogy van az embernek x ideje? Persze, lehet mondani; fordulj szakemberhez, aki átsegít a helyzeten. Hurrá… ez aztán a jó dolog… vajon változna bármit is a helyzetem? Akkor mi értelme lenne? Úgy érzem ez egy 22-es csapdája, amiből jelenleg nincsen kiút.  Élem az éltem egyik napról a másikra, reményekkel kelek és csalódással alszom el, aztán ha szerencsés vagyok, nem lesznek komoly fájdalmaim és úgy tudok „elmenni”, hogy nem szenvedek.

Múlt héten voltam kontroll eredményen. Eszméletlen, ahogy tudják közölni az emberrel az eredményeket. Bár jobban belegondolva, ha én lennék, a doktor helyében lehet én is ugyan ilyen lennék. És amúgy is mit várok, hogy babusgassanak? Beteg vagyok, mint az a több száz ember, aki velem együtt az.  Minden egyes kórházi látogatásom után szembesülök azzal mennyire is egyedül vagyok.  Ám ha belegondolok talán jobb is ez így. Hiszen ha megszeretünk valakit az meg „eltávozik” csak fájdalmat okozunk neki.  Persze itt megint lehet mondani el, kell engedni a másikat.  Magyarázza, már el nekem valaki mégis miként kell ezt megtenni, mert odalökni valakinek a legkönnyebb. Hogyan kell elengedni valakit? Lássuk be, erre nincsen recept. Kitalálta ezt valami nagyokos, aki hű, de bazi kemény ember és érzelmileg mennyire stabil.  Megoldást most sem találtam semmire, de osztottam az észt, úgy gondolom jó kis évzáró ez. Fogadalmat nem teszek az újévre, hiszen azok úgy is csak arra vannak, hogy megszegjük őket. De csak ha egy kívánságom lehetne, az kívánnám, úgy szeretnék „eltávozni”, hogy senkinek ne okozzak ez miatt fájdalmat.  Mert ha sem ő és sem én nem ismerjük, be lenne ilyen… legalábbis remélem…