Amikor az ág is húz...
Eltelt 1,5 év!
Lassan megszokom , hogy egyedül vagyok. Ha belegondolok , hogy mi minden történt ebben az elmúlt időszakban, nem mondhatnám, hogy unatkoztam. Ha összegyűjteném minden kis sztorimat, lehet egy kisebb brazil szappanoperát is megírhatnék. Zsuscsinó , Izaura és Mari Mar után jöhetne a Homok az éjben c. szuperprodukció.
- Életem legnagyobb csalódásával kezdődött,az átverés, barátok elvesztése már csak hab volt a tortán. Milyen érdekes ezek az emberek azóta egymással is szétmentek, de valahogy mégis azóta is tök jól érzik magukat a bőrükben. Ez irigylésre méltó! Én lenni túl sensitive!
- Majd jöttek a kétségbe esett próbálkozásaim - az nem lehet, hogy körülöttem mindenki boldog, de nekem ez nem jár. Mivel egy válogatós srác vagyok, nem mondhatnám azt, hogy sok sráccal randiztam volna, egy szóval senki se hatott meg. Valahogy úgy éreztem, hogy belőlem már kiöltek mindent ami korábban különlegessé tett engem, miszerint rengeteg szeretet van bennem. Inkább csak a saját kis babuzsgatásom, és egy kis törődés volt az amire vágytam.
- Aztán jöttek a gondok - jobbnak láttam itthagyni mindent, az országot, a kontinenst. Nos a pillanatnyi kikapcsólodás, és nyugalom nagyon sokat segített. Sok helyen jártam, de rájöttem hogy igazán boldog csak a saját hazádban lehetsz. Mindenhol máshol, csak egy vendégmunkás, egy idegen leszel. Most nagy divat a londoni mosogatás, pincérkedés. A nyelvtanuláson túl nem hiszek benne, hogy ettől lesz jó az élet, de ez szubjektív. Mindenki eldönti saját magának, de ez a blog most amúgyis rólam szól :))
- Újra itthon....mit is tehetnék. Talán most szerencsém lesz, talán most betoppan a nagy Ő. Hihetetlen izgalommal írtam be sok sok hónap után a társkeresők címét, remélve azt, hogy most megtalálom a nagy Ő-t. S valahogy jött is meg nem is.
Jött, mert találtam 1-2 olyan srácot, aki végre valamit elindított bennem, de mégse jött össze. Mert természetesen én igazából miskolci vagyok, és előbb utóbb újra itt kötök ki, a saját kis városomban. Na és ezt ők már nem komálták. Persze odáig már nem jutottunk el, hogy esélyt adjunk a dolgoknak. Hiszen senki se akar itt megöregedni...de nem ám.
- Ki is kötöttem, újra itt a sötét városban és keményen dolgozom. Jöttek is a pofonok újra. "Nem akarok távkapcsolatot" - persze meg se próbál velem találkozni, mert fél hogy belémzúgna.... óóó hát nap estig írhatnám ezt. Aztán persze van olyan, aki igen szeretne távkapcsolatot, és még utazik is ahogy ideje engedi. De nem érzek semmit se, mert úgy érzem, hogy nincs benne élet. Nem tudom elképzelni őt, önfeledten nevetni, vagy a vállaimon sírni. S ez gond! A saját kis világában él, és én meg emiatt nem tudok úgy érezni ahogy. Viszont ha a másik oldalt nézzük, ő is azt láthatja, hogy egy komoly és egyúttal szomorú srácot lát, és lehet nem mer nyitni. Na akkor mégis mit csináljak? Helyi srác? NINCS. Az itteni emberek nagy része a saját nevének leírásával küzködik, s mellette irritálóan nagyképű. Ugyan ne ő döntse már el, hogy mikor és milyen képet mutatok meg magamról, és majd ő 7 évvel fiatalabban eldönti, hogy méltó vagyok e az ő társaságára. Persze lehet én is nagyképű vagyok, de lehet én már le is tettem valamit az asztalra az életben, és a gondolkodásom talán túl nyúlik azon, hogy dugjak meg valakit egy miskolci susnyásban.
- S most elérkeztünk a jelenhez. Úgy érzem, hogy valami baj van velem. Nem tudom leírni azt, hogy mennyire vágyom egy társra, vagy egy kis szeretetre. Mégis nem tudok úgy érezni, úgy örülni mint rég. Miért van ez így? Elfut mellettem az idő...most még vannak srácok akiknek kellenék, de én pedig NEM TUDOM, hogy mitévő legyek. Alapból azt se értem, miért harcolnak értem....de... (itt gondolj amit akarsz)
A másik meg az egész országban érezhető mély depresszió. Pár napja olvastam egy cikket, hogy a magyarokat az egyik legboldogtalanabb nemzetek közé sorolták, és milyen igazuk van. Lehet rajtam is eluralkodott már, de egy valami van amit a külföld alatt jól éltem meg, az pedig nem más mint a nyugalom, és nem akarnak mások eltaposni. Kivétel ha magyarok vesznek körül ott is. Sokan azt mondják költözz Pestre....ha erre gondolok.... persze, lehet hamarabb találnék pasit magamnak, de az ottani ismerőseim ugyanúgy szenvednek emiatt. Szóval max csak a nagy számok törvénye miatt lenne jobb.
Szeretek itt élni , és persze a világ különböző részein egyaránt. Dobjak fel mindent, kezdjek új életet azért, hogy hátha majd a fővárosban belémszeret valaki? S ha én már nem fogok tudni szeretni, mert kiölték belőlem? S ha ugyanúgy egyedül maradok ugyanúgy, csak közben felégettem magam mögött mindent? Miért nem lehet egyszerűbb az életünk....
Mennék én bárhova, de csak akkor ha van kiért és van miért....
Tudom, hogy minden levelem a szomorúsággal van átitatva és nem tudok új dolgokat mondani, de ezeket nem mások miatt írom. Nem érdekel, hogy lesz e erre bármilyen visszajelzés is. Itt csak egyszerűen a saját kis életem, és a hangos gondolkodás van megörökítve digitális formában. Az akikről ez szól úgyse olvassák, akkora szerencsém pedig nem hinném hogy lenne, miszerint az olvasottak után hirtelen végre valaki letépi rólam azt a nagy olómköpenyt amit viselek lassan 1,5 éve.
Igen! Csak én dobhatom le magamról,de ha egy pici képet is látnék arról mi van a köpenyen túl...talán lenne bennem annyi erő, hogy ledobva ezt a nehéz terhet újra a régi önmagam lehessek.
- Ne keseregj kedves sorstársam!
30 ig reménytelen az igazi pár kapcsolat a mi világunkban.itt és,ezek csak vagy gyorsan ágyba vagy lehuzni akarnak mindenkit/many/volt benne részem nekem is,De ne add fel!
Szoritok érted!!!
Aramis.