November vége van, én még mindig egyedül, ami nem is lenne annyira baj, de valahogy azt éreztem jó lenne valaki. Persze valakim már van, igaz ő egy yorki kutya, de több mint a semmi. Szóval úgy éreztem, nosza, megint belevágok a társkeresés gyönyöreibe. Mint jó meleg révén én is be vagyok regisztrálva pár helyre, így elkezdtem bújni a „felhozatalt".
Mindenhol azt tapasztaltam olyan, hogy ismerkedés, szinte alig lehetséges. Vajon ezt a digitális világ okozhatta? Vagy az emberek annyira megkeseredettek, kiábrándultak lettek, hogy komoly kapcsolatot nem is keresnek? Vagy keresnének, de a tökéletes herceget várják fehér lóval? Akkor, íme, a tapasztalatok.
Gaypoint + Gayromeo + Gay.hu + Gayroyal; 3 hete aktívan elkezdtem az oldalakon ismerkedni. Küldtem printet, vagy éppen írtam egy levelet. Ha átlagot nézünk KB 10 levélből jó, ha egy válaszolt. A többiek csak megnézték a profilt, elolvasták a levelet és ennyi. Leginkább azt tapasztaltam az oldalakon inkább a szex kapcsolat van előtérbe helyezve. Légy fiatal, üde, friss, kigyúrt vagy sportosan izmos, hatalmas farkad legyen és saját lakásod, na és ne legyél több 30 évesnél. Lehet, hogy rosszul tapasztaltam, de én úgy láttam ezen oldalt inkább a 40+ korosztály használja, amivel persze nincsen gond, sőt! Azt is tapasztaltam, hogy a 60+ emberek nem igazán hajlandóak mondjuk egy 35+ os emberrel ismerkedni, csak maximum 30 évesig. Mi a szösz? ( Tudom; a szösz egy aprócska tollpihe, mely párnába és takaróba való töltelék) Ezek szerint 30 év felett megáll a világ, nincsen ismerkedés? Bár a gayromeon ezen korhatár ki van tolva 35 évre. Míg a gayroyal oldalon 40 évtől indulhatna az ismerkedés. Bár azt is tapasztaltam,hogy a gayroyal oldalt a Magyarok nem igazán használják. Ám az mindenhol meg egyezik, válogatunk, hatalmas elvárásaink vannak, persze mindezt magunkkal szemben nem tanúsítjuk. A korrekt, kulturált viselkedés szó szerint gőzerővel távozik kifelé! Emlékeztek még arra, amikor a 90-es években a „Mások magazin" társkereső hirdetésein keresztül ismerkedtünk? A levelezés hosszadalmas volt, sokáig kellett várni, de mégis, az emberek ismerkedtek, kapcsolatok születtek. Most meg mi megy? A hazudozás, bunkóság, csak szex. És az a baj nem véletlenül tartunk itt, mert ezt mi alakítjuk, erősítjük ilyenné. Sajnos abba nem gondolunk bele, ha most ilyen rossz a helyzet milyen lesz még? Elkúrvultun, ez tény... a szex partik, drogok és a folyamatos szex az, amik vezetik már az embereket. Hiszen nézzük meg a gayromeo oldalon mennyi olyan profil van, ahol ott van a cham szó, vagyis a drog, nevezzük nevén. Ám érdekes, hogy külföldön teljesen más az ismerkedési mentalítás, mint idehaza. Ott még tényleg ismerkednek az emberek. Ha egy picit is elgondolkodik, az ember belátja, hogy Magyarországon meleg társadalmi élet nincsen. És mindezzel mi a célom? Nem akarom megváltani a világot, Teréz anya sem lennék , hiszen széllel szemben pisálni nem érdemes.... De tényleg erre van szükségünk? Ezt akarjuk? Hova tűnt az emberekből az önkritika, korrektség a másik tisztelete? Mi történt velünk? A magam részéről kicsit besokalltam a társkereséstől. Nem vagyok 30 éves, kigyúrt, szépfiú. De van munkám, saját lakásom, önkritikám és tervem a jövőre. amiért teszek is, nem csak ülők és várom a sült galambot, ahogy jó páran ezt teszitek. Tisztelet a kivételnek! Nem ártana elgondolkodni mindenkinek, ha vele szemben viselkednek, negatívan az jól esik neki, akkor neki is úgy kell viselkednie másokkal? Arra lettünk nevelve, ha köszönnek, ne köszönjünk vissza, ha kérdeznek, ne válaszoljunk? Hova tűnt a kulturált ismerkedés?

Ma egy őszi, szomorkás, esős szombat reggel van. A kutyasétáltatás megvolt és valahogy nem igazán tudtam mit kezdeni magammal. Katt ide, katt oda, majd hirtelen valahogy azon kaptam magamat, hogy a társkereső részen csemegézgetek. Olvasgatom a szövegeket, nézegetem a fényképeket és kezdem, egyre jobban megdöbbeni. Ezernyi kérdés merül fel bennem, köztük a legelső hová tűnt az emberekből az önkritika? Na meg milyen új módi lett ez a „nem válaszolás joga"? Mi ez rendőrség, ahol megtagadhatom a válaszadást? Továbbá azt tapasztaltam, hogy az emberek KB 97% maximum 35-évesig keres ismeretséget, azon felül felejtős a dolog.
Be kell látni nem, vagyok már egy mai kiadás, na, jó, azért egy kriptaszökevény sem vagyok, és mint mindenki én is kerestem, keresem a társam. Így pár közösségi oldalon regisztrálva vagyok. Ám azt tapasztaltam, hogy jó pár ember, velem ellentétben nem öregszik, mi több évről-évre egyre fiatalabb, persze nem külsőre. Próbálok rájönni, megérteni, felfogni a miérteket, de valahogy nem igazán tudok ésszerű magyarázatot találni. Ha egy ember már az elején hamis dolgokat ad meg magáról, vajon mennyire szavahihető a továbbiakban? Persze tisztában vagyok azzal, hogy az embernek „el kell adnia magát", de vajon tényleg ez a jó megoldás, ha valótlan adatokat közlünk.
Továbbá ami szemet szúrt és elgondolkodtatott az a rengeteg szleng. Ilyen például; kapcsit keresek, pux mkinek, vok.....és még sorolhatnám. Amikor a klaviatúrát kell csak nyomogatni, tényleg ennyire nehéz leírni a szavakat? Vagy netán rohanunk valahová és nincsen időnk leírni, hogy „kapcsolatot keresek"...
Mire elértem a 4. oldalt a társkeresőben valahogy elment a kedvem a mazsolázgatástól. Feltehetőleg én vagyok az az ember, aki nagyon kukacos, mert egyszerűen nem tudok és nem is akarok mit kezdeni az ilyen társkereső emberekkel. Jól érzem magam a bőrömben. Nem akarok megváltozni. Ha találok olyat, aki elfogad, ilyennek amilyen vagyok, akkor boldog leszek. Ám csak azért, hogy elmondhassam, van valakim, nem akarok senkivel együtt lenni. Valahogy nem igazán érzem / tapasztalom azt, hogy a mai társkeresés az valóban a társkeresésről szólna. Vagy csak én látom rosszul?

Elkezdtem írni ezt a blogot, jött rá jó pár privát üzenet. Ezekben volt hideg is, meleg is. Szeretem a kritikát és szeretem azon embereket, akik merik vállalni a véleményüket. Ellenben azt tapasztalom, hogy nagyon az emberek nem merik vállalni magukat, véleményüket. Blog írásom közben elektronikusan kapcsolatba kerültem valakivel, azért írom így, hogy valaki, hiszen jóformán semmit nem tudok róla. Egy másik szintén társkereső oldalon váltottunk már pár szót, de mivel nem volt hajlandó korrekt módon eljárni, így a kommunikációnkat rövidre zártam. Mit takar ez a korrekt módon való eljárás? Ő látta a fényképeimet, szeretett volna megismerni, találkozni velem, ellenben ő nem volt hajlandó fényképet feltölteni magáról, sőt még levélben sem hajlandó küldeni, címszó, ő egy ismert ember. Bevallom, nagyon nem szeretem az ilyet és nem megyek bele a vakrandikba. Szerintem jó páran vagyunk így, hogy volt már kellemetlen tapasztalatunk a vak randik miatt. Miután elkezdtem itt blogot írni ismételten megjelent ez a valaki. Sérelmezte, hogy nem válaszoltam azon levelére, amiben tájékoztattam, nem szeretem a vakrandikat és így nem vagyok hajlandó vele találkozni, továbbá nem látom így értelmét a további komunikácónknak. Megnéztem az itteni adatlapját is, kép persze itt sem volt. Elkezdtünk beszélgetni, de valahogy azt éreztem leveleiben nagyon nem kerek valami. Sajnos megint felmerült a régi sérelme. Majd elkezdődött a személyeskedés a részéről. Megkaptam, hogy unintelligens vagyok ezért, meg azért. Továbbá jellemzett milyen ember is lehetek. Bevallom, valahogy e dobálózások nem tudnak érdekelni, egy mosolyt csal az arcomra és törlöm az üzenetet. Mivel érkezett még pár levél valakitől, így kénytelen voltam tiltani. Valószínűleg valakit ez nagyon felbosszanthatta, mert az óta egy kisebb bosszú hadjáratot kezdett ellenem. Bogomhoz folyton hozzászól, komment ír, amiben gyaláz. Egy ideig töröltem hozzászólásait, de úgy gondolom eljött az idő, hogy más is lássa. Remélem ezen írásomhoz is hozzá fog szólni, szidalmaz, jellemez, így saját magát fogja felfedni ki, tudatni mindenkivel milyen ember is ő. Vajon miként lehet, hogy ennyire nehezen tudják elviselni bizonyos emberek a visszautasítást? Jó pár meleg ismerősömtől hallottam mindenféle érdekes történetet arról miként reagálták le egyes emberek a szakítást, visszautasítást. Néha úgy gondoltam túlzásba esnek, vagy egy kicsit elferdítenek, mert lássuk be, amikor valami „érdekes" vagy megrázó dolog történik velünk, hajlamosak vagyunk, arra kicsit ferdítsünk a dolgon. Persze ez nem azonos a hazugsággal, tehát ne keverjük a dolgokat! Szeretném megérteni, hogy bizonyos emberekben mi zajlódik le akkor, amikor elkezdenek hisztizni, vagy éppen napi több gyalázkodó bejegyzéseket és egyéb dolgokat teszik. Komolyan hiszik, hogy ezzel el tudják érni a hőn áhított személyt? Tisztában vagyok azzal, hogy az emberek a másikról a rosszat előbb elhiszik, mint a jót, hiszen könnyen ítélkezünk, még ha nyíltan ezt nem is valljuk be. Mi lehet a megoldás egy olyan emberrel szemben, aki azon munkálkodik, abban leli örömét, hogy az életünket megpróbálja negatív módon befolyásolni? Meddig tűrjön az ember, vagy éppen mi az, amit megtehet, hogy észre térítse a másik felet? Sajnálni vagy szánni kell az olyan embereket, aki ilyet tesz velünk?

Miután szakítottam az exel és sikerült lelkileg elengednem őt, úgy éreztem jó lenne egy társ, egy valaki, akihez lehetne kötődni. Mivel úgy nem az utcán teremnek és vásárolni sem lehet egy társat a „barát boltban" így rászántam magamat arra, hogy regisztráljak a híres és ismert oldalakra. Ahogyan az a nagykönyvben meg van írva kitöltöttem az adatokat, képet is csatoltam, majd erősítettem mailon, aztán jött a vérbeli játék. Szinte láthatatlan, érthetetlen betűket kellett bevarázsolnom egy mezőbe. Csak tudnám ki volt az, aki ilyen formában kitalálta ezt a dolgot. Persze, vagy 20 perc találgatás és idegtépés után sikerült mindenhol a regisztráció. És végre elérkezett a „kukázás". Boldogan belevetettem magamat a keresésbe, elkezdtem nézni, olvasni a profilokat. Némelyiknek akkora volt a terjedelme, hogy a Háború és Béke a közelébe sem ért. Felmerült bennem vajon milyen és mekkora méretű a megfelelő bemutatkozó szöveg? Mire elértem a 10. adatlaphoz legszívesebben egy konyhakéssel felvágtam volna az ereimet. Lehet, hogy csak én érzem, de mintha valami változott volna az emberekben. Hiányzik belőlük az élet, illetve a realitás. Ettől függetlenül írtam pár embernek, címszó szimpatikus és nincsen vesztenivalóm. Volt, aki megnyitotta a levelemet, ám válaszra még egy leütéssel sem tisztelt meg. Az azonban érdekelne, hogy vajon az emberekben miért nincsen, annyi nevezzük gerincnek, hogy a valós dolgokat írják meg?! Az „éppen most ismerkedem valakivel és nem lenne korrekt a másikkal szemben, ha veled leveleznék", vagy éppen a" komoly kapcsolatot keresek, de párkapcsolatban élek" esetek a legszebbek. Tény, ezek szerint nekem személy szerint nagyon szűklátó keretem van, hogy ezeket a dolgokat nem tudom megérteni mire jók!Sebaj !!
Pár levélváltások után találkozókat beszéltem meg. Persze nem egy időben és nem egy helyen. Azt szögezzük le, társkeresőben vagyok még most is, így e találkozókat randiknak tekintettem. Az első találkozóm egy magát üzletembernek valló Budapesti emberkével volt, nevezzük Tamásnak. Tamás 38-éves magát 185 cm-nek, átlagos külsővel rendelkezőnek tüntette fel magét, egy kávézóban beszéltünk meg találkozót. Pedig mennyire utálom a kávézókat; megfigyeltétek, ha beültök egy ilyen helyre, és ha kicsit is halkabban beszéltek, az emberek elkezdenek fülelni, hallgatózni, hogy miről beszéltek! De térjünk vissza a randira. Tamás megérkezett, sem az életkor, sem a külső nem igazán stimmelt, mi meglepő... Vagy 10 évvel idősebb és vagy 20 kg több volt rajta, mint a képeken. Gondoltam is magamban, ha hazamegyek, csecsemőkori képeket fogok feltenni, akkor legalább még édes voltam... Kölcsönös bemutatkozás, ahogyan ez lenni szokott lejátszottuk. Majd a mi drága Tamásunk elkezdett magáról mesélni. Arról fogalmam sincs, hogy honnan vette a levegőt, mert a szája az be nem állt és számomra már szinte érthetetlen dolgokról csak beszélt és beszélt, annyira, hogy fel sem tűnt neki egy szavát sem értem. Annyi azért megmaradt bennem, hogy a napenergiát mennyi mindenre használhatjuk. De legalább a koszon kívül ennyi ragadt rám. Miután másfél órát végighallgattam Tamásból és végre szóhoz jutottam, elmondtam ne haragudjon, de mi nem egymást keressük. Sajnos megsértődött ezen és parasztnak titulált és közölte, én egy unintelligens ember vagyok. Valahogy ez lelkileg nem igazán viselt meg, sőt, be kell vallanom, amikor elmondta véleményét rólam, mert nem értek a napenergiához és megsértődött megkönnyebbülést éreztem. Másnap jött egy újabb találkozó. 36 éves, sprortos, jó kiállású sráccal. Most éppen egy gyorsétterem előtt találkoztunk. Bementünk és mind a ketten úgy döntöttünk, ha már, itt vagyunk eszünk is valamit. Mind a ketten Bigi menüt vettünk, hmm, egyezik az ízlésünk is, ez már jó jel. Ráadásul, ahogy pajkosan néha egymásra is néztünk, ez mind-mind csupa jó jel volt. Nevezzük Pajkoskát csak egyszerűen Gábornak. Gáborral leültünk, elkezdtünk enni, közben beszélgettünk ki mit szeret csinálni szabadidejében, hobby, zene... stb. Majd Gábornak elkezdett csipogni a telefonja. Legújabb Iphone 6 előkap és beindult a pötyögés. Közben én ettem a szendvicsemet, szürcsöltem a sprite üdítőmet és néha-néha odalestem Gáborra hátha befejezte. De Gáborunkat megszállta a Messenger szent lelke. Csak pötyögött, mosolygott és pötyögött. Közben én meg szépen degeszre ettem magamat az eszméletlenül sós sült krumplival és a savanyú uborkával megtömött BigMack szendviccsel. Majd hirtelen Gábor felkapta a fejét kb. 10-04 perc chatezés múlva és közölte, neki el kell mennie és majd beszélünk, ne haragudjak. Azzal csapot-papot otthagyva elviharzott. Ostobán néztem ki a fejemből, hogy most mi van??Na, ez a randi is remekül sült el. Pár óra múlva már egy másik találkozón voltam Istvánnal. Hát had ne részletezzem.... elég legyen annyi ő úgy gondolta, hogy csak úgy lehet tartós kapcsolat közöttünk, ha most azonnal felmegyünk hozzá és egy mennyeit szexelünk, de azonnal. Persze az első az nagyon gyorsnak kell lennie, mert neki 40 perc múlva a város másik felében kell lennie, de este találkozhatunk egy órácskára, de csak annyira, mert színházba kell mennie, de egy jó kis szex beleférne azért. Jelentem; a „kis és a nagy szex" is elmaradt, miattam.
Másnap Róberttel találkoztam. Robi mackós,40-es éveiben járó nagymackó. Gyönyörű szemei voltak, élettel, vidámsággal teli, na és a körszakálla az valami csoda volt. Meg kell hagyni eszméletlenül jól állt neki. Ha csaj lennék, most azt írnám; Ránéztem és egyből kiestem a bugyimból... Róberttel minden rendben lett volna... volna, ha csak az a gikszer ne lett volna. Egyből össze akart költözni,illetve a lelkivilága rettentően szét volt gyalázva. Albérletben élt elmondása alapján, de nagyon magányos, neki egy igazi társra van szüksége, akivel együtt élhet. Egy pszichológus egy kisebb vagyonra tehetne szert, ha Róbertet helyre hozná! Jézusom! Mi van itt? Tényleg itt tartunk, hogy lelki sérültek, szex mániások és egyéb állatfajták vesznek körül minket? Valahogy elment a kedvem ezektől a randiktól... Valóban ennyire nehéz az embernek megtalálni azt az embert, akivel egymást keresik? Bár relatív, hogy kinek mi a normális, ám hol ismerkednek valójában az emberek? Vagy csak szexelünk a nagyvilágban és majd kialakul valami? A mai napon kaptam egy érdekes levelet. Miszerint egy emberke, nevezzük, Ottónak szívesen találkozna velem, ám a profiljára nem tesz ki képet, de mailon sem küld, mert ő ismert ember, és ha képet küldene zsarolható lesz, illetve szájra veszik, kiderül mássága. Bevallom, Ottó dolga feldühít, de egyben a naivsága mosolyt is csal bennem. Miért dühöt? Mert ha volt is ilyen ember, aki esetleg megzsarolta, dühít, hogy egy kalap alá vesz és ismeretlenül is feltételezi rólam, hogy bármilyen formában is, de ártanék neki. És egy kapcsolat alapja nem a bizalom, nem jár mindenkinek alanyi jogon? Vagy ez már úgy működik, ha egy kapcsolatot szeretnék referencia és ajánló levelekkel érkezzek a találkára? A mosoly meg azért van Ottó dolgára, mert azt hiszi, ha nem mellékel, képet a jónép nem fogja kibeszélni, nem lát napvilágot a mássága. Vagyis vérbeli struccpolitika az, amit folytat. Itt van jó pár színész, aki felvállalta másságát. Téma ez, nem? Tudomásul vettük, köszönjük szépen és ennyi...
Tehát azt érzem, hogy ez a társkereséses dolog nem egy egyszerű sétagalopp. Hiányzik az emberekből a korrektség,a másik tisztelete,odafigyelés. Ennyire rohanunk és önzők lennénk? Valójában ezt akarjuk, erre van szükségünk? Nekem nem,az biztos. Akkor inkább vagyok egyedül, mint egy olyan kapcsolatban ahol nem figyelnek rám, nem tisztelnek és nem is igazán engem akarnak. Vajon másnak is ennyire nehezen megy párkeresés,vagy csak én bonyolítom túl a dolgokat? Én is abba a csapdába estem,hogy túl nagyok és magasak lennének az elvárásaim?

Soha nem gondoltam, hogy valaha is leírom a gondolataimat, de most mégis megteszem. Tessék, itt egy példa arra, hogy soha ne mond azt, hogy soha. :-) Bár az is igazság mindig megfogadom,hogy " soha többet nem esem abban a hibába" mégis megteszem. És mi ez az egyik hiba? Hát a társkeresés... basszus, még kimondani is érdekes és olyan bonyodalmas,TÁRSKERESÉS...Nem érzem magamat egy társfüggő személynek, de azért jó lenne tartózni valakihez . és ugye amikor az emberre rájön ez az "úgy tartoznék valakihez" érzés elkezd kutatni. Na, ezzel én is így voltam, elkezdtem itt az Interneten keresztül ismerkedni. Érdekesebbnél érdekesebb profilokat láttam-olvastam és jó pár emberen megdöbbentem. Eddig is tudtam, hogy nagy az Isten állatkertje és alacsony a kerítés, de amilyen eddigi tapasztalataim lettek, gondolkodom rajta vajon sírjak,vagy nevessek? Egy nagyon érdekes dolog is felmerült benne. Miszerint; ha párkapcsolatban élek, mit keresek egy társkereső oldalon? Illetve mi az, hogy nyitott párkapcsolatban vagyok, annak mi értelme? Megkérdeztem erről egy kedves barátnőmet, miszerint náluk heteró világban is létezik olyan, hogy nyitott párkapcsolat? Mikor feltettem neki a kérdést barna nagy szemei tágranyiltak és sütni kezdett belőle az értelem. Már bántam, hogy megkérdeztem... De ekkor jött a frappáns válasz...
- Mi az, hogy, naná , ez a 21. század nagy találmánya... Majd maga elé meredt és elgondolkodott.....Hmmm... érdekes válasz volt. Amúgy tényleg ilyen kapcsolatra van szüksége az embernek? Ha szeretem a másikat, akkor miért akarok mással szexelni? Vagy egy ilyen kapcsolatnál, ami nyitott, beszélhetünk szerelemről? Aztán itt van másik számomra érdekes és folyton kisördögként bennem motoszkáló kérdés; ha boldog párkapcsolatban élek, mi a francot keresek egy társkeresőn? Eddigi válaszok; itt beszélgetek a barátaimmal, csak nézelődöm, barátokat és csakis barátokat keresek...stb. Hurrá.... vajon most kit verünk át, amikor ilyet egyáltalán leírunk, persze magunkat, de vajon miért? Miért nem merjük bevallani; baszod, vadászni jöttem...! Nem tudom ki, hogy van vele, de én a barátaimmal telefonon, sms-ben, vagy mailon szoktam tartani a kapcsolatot, nem egy társkeresőn. Mert legyünk őszinték, ha valaki tényleg a barátom, akkor azt felhívom, írok neki mailt...stb. Nem egy társkereső oldalon kezdek el vele levelezgetni... vagy mégis.... és akkor itt is bejön az Isten állatkertje? :-)
Na és ami még érdekes az a társkeresőknél a másik részről való elvárás, ez amúgy is megér egy misét! Nem vagyok már fiatal, persze egy kriptaszökevény sem lennék, de lássuk, be a 35 életévemmel nem számítok a hőn állított célszemélyek közé. Viszont ez által már megettem a kenyerem javát és tapasztalatot is szereztem. Nem vagyok egy " matyó hímzés, de azért a Himnuszból a balsorsot sem rólam mintázták. Lehet, hogy rosszul látom, tapasztalatom, de rengeteg az olyan hirdető/társkereső, aki a saját értékeivel nagyon nincsen tisztában. Vagy esetleg tükör nem lenne nála otthon? Vagy csak azt az éppen mostani divat szerint "szelfire" használja. Na, ezek tudnak még mókás képek, lenni. Miért jó a rötyin ülve egy ilyen képet készíteni magunkról és felrakni egy társkeresőre? Vajon mi zajlódhat le abban az emberkében, aki ilyet csinál? Vagy ez divat, netán egy új perverzió? És ha már itt tartunk a perverzióknál, ki az, aki eldönti, hogy mi a perverz és mi nem? Tudom..ne akarjak mindenre választ. Nem is keresem, mert nem akarom. Viszont azt tudom, hogy néha nagyon szórakoztató tud lenni a profilok olvasásása. Amikor azzal szembesülők, hogy több éve regisztrált egy adott tag, de az évek alatt egy percet sem öregedett, ugyan annyi idős, mint x éve. Mulatságos tud lenni.na meg az is, ha több éve keresi "társát" vajon számára nem feltűnő, hogy nem találja? Valami hibázhat a dologban? Na, igen, önkritika hiánya. De mint ahogy írtam is az elején nagy az Isten állatkertje és alacsony a kerítés. De lehet, hogy ezen emberek pont ettől boldogok, ez adja meg nekik azt a napi, heti programot, amire szinte már igényük van. És itt felemről rögtön egy újabb kérdés bennem. Vajon hol jobb ismerkedni, az Interneten vagy egyéb helyeken? A választ nem tudom, de az biztos, nyitott szemmel járok, aztán tapasztalataimat megosztom veletek.