Piszok régen írtam már. Mint mindennek, ennek is megvan-megvan az oka. Rengeteg minden történt velem. Párkapcsolatban éltem, amit be kell ismernem nem volt igazi kapcsolat. Együtt éltem valakivel, mert így elmondhattam van valakim, ám szerelem nem volt, így utólag visszagondolva egyik részről sem. Sodródtunk mindketten a mindennapokkal. Aztán puff, egyik napról a másikra szakítás, miattam... Mind a kettőnket az élet más-más útra sodort. Megjártam Londont meg a nagyvilágot. Vicc az egészben, hogy drogos is lettem, igen drogfüggő. Kőkemény Marihuanna függő lettem, szívtam agyba, főbe azt a szart, persze most mentegethetném magamat, hogy ezért meg azért, de nem teszem. Szívtam, mert egy másik világban voltam a kábulat alatt, nem kellett szembenéznem a kudarcaimmal. Aztán hazakeveredtem, kimásztam ebből a szarból,már több mint 1-éve mentes vagyok mindentől. Kifelé mindenkinek azt kommunikálom, hogy minden a legnagyobb rendben van, boldog vagyok, magabiztos és stabil, mert ezt várják el tőlem. Lett egy tök szuper munkahelyemen is. Ha mondhatjuk azt a képmutatásom a külvilág felé eddig remekül ment, eddig a pontig. Egy alkalommal találtam 2 levél Xanaxot a meló helyemen, körbekérdeztem, hogy kié, de nem volt gazdája, hát elraktam. Az egyik reggel nagyon szarul ébredtem, szabadnapos voltam, így gondoltam mit veszthetek, bevettem egyet. És jött az édes „megzuhanás" az ismerős másvilág és bennem megint felébredt a vágy. Kívántam azt a világot, amibe a gyógyszer helyezett. Először csak 2 naponta gyógyszereztem magamat, aztán naponta. Végül oda jutottam, hogy elkezdtem inni rá tömény alkoholt, így megint megnyílt előttem egy másik világ, amiben minél több időt akartam lenni. Lelkileg kezdtem megzuhanni és egy apátiába esni. Egyre jobban szigeteltem el magam az emberektől, annyira, hogy munkahelyemen felmondtam, kiléptem. Egyszerűen nem tudtam emberek között lenni, csak arra vágytam, hogy beszedhessem a gyógyszert és igyak. Volt bennem egy kis akarat és megpróbáltam kilábalni a helyzetből, elmentem „ismerkedni". Szerintem én sem gondoltam ezt komolyan... az eredmény az lett, hogy akivel próbálkoztam mind visszautasított. Azok a kis hangocskák a fejemben csak azt hajtogatták „nem vagy jó, soha a büdös életben nem lesz sikered, de neki, se másnak nem kellesz", elhittem... sőt, meg is győztem magamat, hogy ez így is van. Gyógyszer, ital és ez így ment napokon keresztül. Amikor kimentem az utcára úgy éreztem láthatatlan vagyok, kényelmetlenül és feszélyezve érzetem magamat. Mindent és mindenkit olyan távolinak érzek. Nem járok sehová, itthon vagyok a letargia és a kábulat között hullámvasutazok. Kicsúszott a talaj a lábam alól, gurulok lefele. Még „tiszta a tudatom" és tudom, ki kell másznom ebből az egész szarból,csak azt nem tudom hogyan és mi módon. Bevettem 2 darab 1mg-os Xanaxot és ittam rá, érzem, hogy kezd nehezedni a fejem, várom a szédülést a zsibbadást, azt, hogy ne legyek öntudatomnál. Már az írás is nehezebben megy. Zenét hallgatok és potyognak a könnyeim, amit nem tudok megmagyarázni. Úgy érzem egy útelágazáshoz értem és választanom kell, hogy merre megyek, de nem tudom eldönteni merre, van az út. Várom, hogy csoda történjen, mint a filmekben, hogy engem is „megment" valaki. De senki nem fog jönni ez az igazság, senki nem ment meg, ahogy eddig is, ezután is magam fogok maradni a gondjaimmal, szarjaimmal. Úgy érzem, versenyt futok az idővel, amiben igen csak veszésre állok, küzdök egy olyanért, ami soha nem lehet az enyém, maximum csak az illúziója. Vágyom -vágyakozom, és közben azt érzem, kezdek eltűnni...

Sokszor gondolok a halálra. Néha vágyakozom is utána. Ha belegondolok abba, hogy mi vár rám egyre jobban azt érzem, hogy nem szeretném megérni. Persze merszem nincs megtenni, hogy megöljem magamat, ragaszkodom az életemhez. Vicces, ahhoz az élethez ragaszkodom, amiben nem érzem jól magamat, mi több szabadulni akarok tőle. Ugye milyen faramuci helyzet? Szeretném megérteni, hogy miért áltatom magamat minden egyes áldott nap, hogy az a nap más lesz, mint a többi? Várom, hogy megtörténjen a „csoda”, aztán este, amikor nyugovóra térek, csalódott leszek és egy apró részem úgy érzem megahal. Persze lehet mondani, hogy a csodáért tenni is kell, nem csak ülni és várni, hogy megtörténjen. Bár ha jobban belegondolok, milyen csodára is várok? Ahogy a nagyok mondják „világbéke” netán megváltás, de sorolhatnám még… várhatok erre bőven. Talán ott kellene elkezdeni, hogy elfogadom a saját helyzetemet, ami ellen még mindig küzdök és beseprem a szőnyeg alá.  Rákos beteg vagyok, és az áttét dolgozik. Szedem azokat az istenverte gyógyszereket, amik csak kikészítenek, hallgatom a süket szövegeléseket, amikben reményt próbálnak, elhitetni én meg úgy teszek, mintha elhinném. Bólogatok, erősnek mutatom és mondom magamat, de belül meg egy roncs vagyok. Tisztára, mint valami skizofrén! Nem érzem magam annak, bár az alkoholista sem ismeri be, hogy az lenne. Én tényleg próbálom, elfogadni a dolgokat, de mégis, miként kell ezt elfogadni, hogy van az embernek x ideje? Persze, lehet mondani; fordulj szakemberhez, aki átsegít a helyzeten. Hurrá… ez aztán a jó dolog… vajon változna bármit is a helyzetem? Akkor mi értelme lenne? Úgy érzem ez egy 22-es csapdája, amiből jelenleg nincsen kiút.  Élem az éltem egyik napról a másikra, reményekkel kelek és csalódással alszom el, aztán ha szerencsés vagyok, nem lesznek komoly fájdalmaim és úgy tudok „elmenni”, hogy nem szenvedek.

Múlt héten voltam kontroll eredményen. Eszméletlen, ahogy tudják közölni az emberrel az eredményeket. Bár jobban belegondolva, ha én lennék, a doktor helyében lehet én is ugyan ilyen lennék. És amúgy is mit várok, hogy babusgassanak? Beteg vagyok, mint az a több száz ember, aki velem együtt az.  Minden egyes kórházi látogatásom után szembesülök azzal mennyire is egyedül vagyok.  Ám ha belegondolok talán jobb is ez így. Hiszen ha megszeretünk valakit az meg „eltávozik” csak fájdalmat okozunk neki.  Persze itt megint lehet mondani el, kell engedni a másikat.  Magyarázza, már el nekem valaki mégis miként kell ezt megtenni, mert odalökni valakinek a legkönnyebb. Hogyan kell elengedni valakit? Lássuk be, erre nincsen recept. Kitalálta ezt valami nagyokos, aki hű, de bazi kemény ember és érzelmileg mennyire stabil.  Megoldást most sem találtam semmire, de osztottam az észt, úgy gondolom jó kis évzáró ez. Fogadalmat nem teszek az újévre, hiszen azok úgy is csak arra vannak, hogy megszegjük őket. De csak ha egy kívánságom lehetne, az kívánnám, úgy szeretnék „eltávozni”, hogy senkinek ne okozzak ez miatt fájdalmat.  Mert ha sem ő és sem én nem ismerjük, be lenne ilyen… legalábbis remélem…

Mint minden ember így én is keresem azt a valakit, akit szerethetek, és ő viszont szeret. Aki képes elfogadni olyannak amilyen vagyok… és itt kezdődik a probléma, amilyen vagyok.  Áttétes rákom van ami megtámadta a gerincvelőmet. Túl vagyok egy sugárkezelésen, egy gyengébb kemoterápián és nemrég lett vége a második erősebb kemomnak is. A sugárkezelés sikertelensége után az orvosom rettentően biztatott csupa pozitív dolgokat mondott, hogy a kemoterápia az biztos segít és minden rendben lesz. Nem lett, sőt azon a bizonyos lejtőn elkezdtem egyre lejjebb csúszni.  Azok az emberek, akiket a barátaimnak hittem szép lassan lemorzsolódtak. Lássuk be a társadalom olyan, ha megtudja, hogy valaki rákos beteg attól elfordul. Vagy azét, mert azt hiszi, hogy egy tüsszentéstől elkapja, vagy, mert nem ismeri igazán a betegséget és azonnal temeti.  Tudom, nem könnyű szembenézni, elfogadni, hogy az a valaki, akit ismerünk beteg és mi nem tudunk semmit tenni, hogy jobban legyen. Menekülünk vagy éppen a homokba dugjuk a fejünket a problémákkal szemben ez tény.

Mikor ismerkedtem valakivel, az első alkalommal soha nem mondtam el, hogy rákos vagyok. Hiszen ki az, aki úgy indít egy ismerkedést, hogy X.Y vagyok és rákos? Persze a végtelenségig sem húztam, ha úgy érzetem itt az idő mindig elmondtam, nem csináltam belőle titkot. Szokás szerint jött a sajnálkozás, rémüldözés, na meg a poénos beszólások, hogy mikor lesz a temetésem, vagy éppen nekem is van-e „bakancslistám”? Mindenki pozitívnak mutatkozott, de következő találkozó soha nem lett belőle, mindenféle ürüggyel kibújtak alóla. Így telt-múlt az idő, aztán megismerkedtem Gyulával, róla írtam már. A második találkozás alkalmával elmondtam neki, hogy áttétes rákom van és vár még rám egy nagy kemo. Hittem azt, hogy megbeszéltük, átbeszéltük a dolgot. Ismét találkoztunk és ebből rendszer lett, elkezdtem hinni és jól érezni magamat. Viszont az idő az nem az én barátom, eljött az idő, amikor meg kellett kezdeni a kemoterápiát. Finoman szólva nem jól viseltem.  Gyulával tartottam a kapcsolatot telefonon, de sokat nem tudtunk soha kommunikálni, mert nagyon rosszul voltam. Egyszer sem volt bent nálam, igaz nem is kértem, hogy jöjjön be, de titkon reméltem, hogy a kábulat vagy rosszul étből felébredve megláthatom. A volt párom az, aki hazahozott a kórházból, jóformán annyi erőm volt, mint molylepkének. Eszméletlenül le voltam gyengülve és leharcolt állapotban voltam. Miután itthon voltam a javulás is elkezdődött szép lassan. Gyula továbbra sem látogatott meg, de szinte naponta beszéltünk telefonon és azt éreztem napról-napra egyre jobban csak távolodik el tőlem. Válaszai egyre rövidebbek, tőmondatokban fogalmazottak voltak. Majd jött az üzenet; miszerint ő nem látja a közös jövőnket, nem tudja, hogyan és miként legyen a folytatás, na meg ő amúgy sem szerelmes.  Lelkileg kapaszkodtam Gyulába, mint egy kisgyerek a maciba, amit éppen elvenni készülnek tőle. Ragaszkodtam hozzá, de szerelmes én sem voltam, de fontos volt számomra Gyula. Szüleim meghaltak már barátokra sem támaszkodhattam, egyedül csak a volt párom volt mellettem és segített. Eljött a kontrolom ideje, megtudtam, hogy ez a kemo sem segített, a rák tovább terjedt és a gerincvelőmet is megtámadta. A kör bezárult, gyógyítani nem lehet, csak palliatív kezelést kaphatok. Magyarul; a beteg életminőségének javítása, testi-lelki szenvedéseinek enyhítése.  Csak annyit tudtam az orvostól kérdezni, hogy fájni fog-e? Ő nagyon szépen levezette, hogy elsőnek jönnek a gyógyszeres fájdalomcsillapítók, majd a tapaszok, aztán az infúziós végstádium.  Először haragot éreztem magamban és dühöt, miután lementem a Duna partra, és mint egy eszelős üvöltöttem szó szerint meg könnyebűltem és csak csalódottságot érzek. Terveim, vágyaim voltak. Tudom nem szép megöregedni, de én is szerettem volna ősz hajat, fájó reumás lábakat, szerettem volna „öreg szagú” lenni és még rengeteg dolgot megélni. és most mindezeket el kell engednem, igen… mindezek fényében csalódott vagyok. Nincsen bennem félelem, csak csalódottság. Nem tudom hogyan tovább, mi lesz holnap, vagy azután, most csak vagyok. Szedem a maréknyi gyógyszeremet, úgy teszek mintha minden rendben volna és ez az egész csak egy megfázás lenne és nekem az égadta világon semmi bajom nem lenne, és jól vagyok. Gyulának semmit nem tudtam elmondani a kontroll eredményből, nem kommunikál velem, ő így látta jobbnak, ezt találta megoldásnak, hogy letilt mindenhonnan. Most mondjam azt, hogy ez nem fáj, de fáj és bánt is. Minden este úgy fekszem le, hogy másnap egy új nap lesz és az a nap jobb-szebb lesz, persze semmi nem változik, így esténként egy csipetnyivel csalódottabban alszom el. De mára már csak a remény maradt meg, de hátha…

A barátaim szerint én egy érdekes személyiség vagyok, erős akarattal és vezető szereppel. Én nem így érzem, vagy gondolom, de ugye az ember önmagával szemben mindig elfogult. Viszont ennek hatására elkezdtem magamat kicsit figyelni. Ami azt illeti, most már el kell ismernem tényleg, lehet abban valami, amit mondtak. Pár héttel ezelőtt például voltam egy találkozón.  A személy, akit nevezzük Gyulának pont az esetem volt. Számomra megfelelő életkor, tökéletes külső.  Csak hát én néztem ki úgy, mint a mosott rongy. Egész héten túlóráztam, így a szemeim alatt nem is táskák, hanem szinte kofferek voltak, amikbe egy Hawaii utazásra simán elpakolhattam volna.  Mielőtt indultam mustráltam is magamat a tükörbe, bennem volt, hogy lemondom a találkozást, ám egy hirtelen ötlettől vezérelve mégsem tettem.  Kutyás ember lévén a jó időtt kihasználva és a kellemeset a hasznossal összekötve a yorkimmal érkeztem a találkozóra.  Ami azt illeti igen csak ínyemre volt a partner, de azt nem sikerült kiderítenem, hogy vajon ez kölcsönös-e? Elkezdtünk sétálni mindenki nagy örömére. És csak mentünk, mentünk, mentünk és mentünk persze. Közben erről-arról szó esett, legtöbbet a kutyáról. Majd elérkeztünk a Városligethez a kutyaparadicsomba. Itt a fűbe lehuppantunk, majd jött a költi kérdése; mesélj magadról. Na, baszki… megint jön az „állásinterjús” érzés. És én elkezdtem mondani, mint már annyiszor, szinte már rutinból. Jóformán észre sem vettem, hogy esetleg kérdezni akarna valamit én csak mondtam és mondtam. Mikor már vagy 20 perce csak az én hangomat lehetett hallani észbe kaptam, hogy mit csinálok. Persze Gyula csak figyelt és pislogott, hümmögött és bólogatott, amikor kellett. Mondhatjuk, jó hallgatóság volt. J  Aztán jött a kínos csend. Én hülyén éreztem magamat, ő meg gondolom szörnyülködött magában, hogy mekkora egy seggfej lehetek. De lássuk be az első találkozásokon mindig ezek a szokásos kérdések. Feszültnek nem volt nevezhető a légkör, úgy ahogy feloldottunk. Majd elbúcsúztunk egymástól és megbeszéltük találkozunk még.  Őszintén, sok esélyt nem láttam arra, hogy valaha találkozni fog velem Gyula, hiszen az idő legtöbbjében csak én beszéltem.

Másnap találkozóm volt egy több éve együtt élő baráti párral. Mindenki éhes volt és ebédidő is, így beültünk egy gyorsétterembe. Kötelező udaviassági köröket lefutottuk, de már akkor láttam, valami nem oké. Aztán az egyik félből kibukott a dolog. Elmondta, hogy párja nagyon szereti őt, de változatosságot szeretne, vagyis egy 3. személyt. Itt jöttek a pro-kontrák, finoman elkezdtek vitatkozni, győzködni egymást miért lenne jó a dolog, vagy éppen miért nem. Tőlem meg azt várták hozzak ítéletet, mint valami bíró, hogy nekik mi lenne jó az ő kapcsolatukba. Csak ültem, ettem a wopperemet, szürcsöltem a kólám és néztem őket. Elmerengetem azon, hogy vajon én is ilyen leszek, ha párkapcsolatban élek, nem fogom tudni megérttetni a párommal azt, amit, szeretnék és egy másik embertől várom a probléma megoldását? És ha már itt tartunk mi a jó kapcsolat? Mekkora kompromisszumot kell kötnünk egy kapcsolatban? Amikor végre magamhoz tértem gondolataimból semlegesen állást foglaltam. Persze őket nem ezt várták és próbálták kicsikarni belőlem, hogy én mit tennék, de nekem semmi kedvem nem volt egy ilyen beszélgetésbe belefolyni. Na meg lehet jelen esetben jó tanácsot adni?  Miután megebédeltünk és kipanaszkodták magukat én elköszöntem, címszó szar hetem volt, hulla vagyok. Így sértődés és bántás nélkül le tudtam lépni, visszavonulhattam kis magányomba.  Otthon a szokásos vasárnapi punnyadás, tévékapcsolgatás és sápítozás a hétfői munkakezdés végett. Aztán egyszer csak jön egy hívás,GYULA! Nem akartam hinni a szememnek és a fülemnek, hát tényleg felhívott.  Megbeszéltünk egy újabb találkozást és még vagy fél órát elbeszélgettünk, de ez már kölcsönös volt! Azt hiszem nagyon jól zártam a hetet, viszont a szemem alatti kofferek már csak bőrönd nagyságúak. Nézzük a dolgok jó oldalát, legalább valami jó is történt velem.

Mi másról is írhatnék, mint a párkeresésről és a megfelelő ember megtalásáról. Továbbra sem adtam fel a reményt és pont evégett lett megint jó pár érdekes esetem.

Kezdjük ott, hogy elkezdtem ismerkedni egy vidéki (legyen Szolnoki) emberkével. Ahogy a nagykönyvben meg van írva, elsőnek levélváltás itt, majd mailon, aztán telefonszámcsere is megtörtént, majd aztán viber. Szó szót követett, írogattunk egymásnak, de telefonbeszélgetés nem volt, pedig ajánlottam is, hogy szívesen felhívom, nem okoz gondot. Persze kifogás dögivel ez ellen.most nem érek rá, nem megfelelő az időpont és egyéb maszlagok.  Majd persze teltek múltak a napok, hetek, majd lassan a hónap is. A beszélgetések egyre hektikusabbak lettek. Volt, hogy 2 nap is eltelt mire válasz jött egy viber üzenetre. Mivel találkozás nem nagyon volt kilátásba, a kommunikációt csúfoljuk beszélgetésnek is egyre szó szerint pocsékabb volt, így nem láttam a további értelmét megírtam, hogy bocsánat, de nekem ez így nem oké. Válasz már nem érkezett rá. Majd KB 1 hónapos kihagyás után ismét feltűnt emberkénk. Zokon vette kosaramat, címszó ebből pedig még kapcsolat is lehetett volna.  Mikor e levelét olvastam szemeim kidülledtek, mint halnak a szatyorban. Felmerült bennem a kérdés, vajon mikor 2030-ban? Tudom bunkóság nem válaszolni egy levélre, de nem tudok és nem is akarok ilyenbe már energiát fektetni, minek, mi értelme? Tuskó vagyok baszki.oszt cső…

Aztán van még egy másik érdekes esetem is. Egy másik, szintén társkereső oldalon megismerkedtem egy helyes én csak úgy neveztem magamban (Fashionboy) sráccal. Tudjátok az a trendi haj, nyunyi test, babaarc… szóval olyan igazi Fashionboy stílus. A kommunikációnk az maga a tökéletesség volt, valami ilyesmi lehetett; szimpatikus vagy… mire ő; Te is. Szívesen megismernélek… válasz; én is.  Hűha, kezdtem vakargatni a fejemet, hogy na, ebből vajon mi lesz. Majd egyszer csak jött a kérdés. Mesélj magadról. Na, hurrá, megint mintha az ember egy állásinterjún lenne. Mit szeret, miiért, kivel, hogyan… stb. Kicsit lusta is voltam így meg akartam kimélni magamat a litániától így visszaírtam, hogy kérdezzen bátran, írja meg mi az, ami érdekli velem kapcsolatban. ( Ti például nem unjátok már az olyan bárgyú kérdéseket, hogy mi a kedvenc színed, mi a kedvenc ételed? Tisztára, mint az oviban.) Kis idő múlva jött is a válsz; amit gondolsz, ahogy érzed. Na, erre aztán dobtam egy hátast. Nesze semmi fogd meg jól!  Sikerült egy IQ húszárt megint kifogni. Nem, nem, köszönöm, ez ennyi, delete…

Aztán egy másik oldalon rám írt egy hű, meg ha. Számomra igen vonzó külsővel megáldott emberke, aki úgy nézett ki, hogy még értelem is szorult belé. Levélváltások hegye, telefonszámcsere, majd találkozás. Randiztunk, majd persze hol kötöttünk ki, persze az ágyban. Fergeteges volt számomra, de ahogy láttam számára is. Mivel jött a hétvége és nagyon jól éreztük magunkat egymás társaságában, így megbeszéltük a hétvégét együtt töltjük. Szombat délután elmentünk egy haverja grill partijára. Egy idő után feltűnt, hogy az egyik haverja elkezdett rám nyomulni. Amennyire lehetett hárítottam a közeledést, persze udvariasan, kedvesen. Ám a kedves haverja egyre ittasabb és egyre intenzívebb lett. Persze az én „lovagom” semmit nem vett észre elmondása alapján. Mikor finoman odamentem és jeleztem lovagomnak, hogy haverja rettentően nyomul és a következő lépése, hogy a gatyámba fog turkálni, netán a kolibrit is meghazudtolóan hosszú nyelvét a torkomba dugja, kértem finoman állítsa le.  Közölte, hogy haverja csak poénkodik. Majd azzal a lendülettel el is suhant tőlem, vissza a társaság krémjei közé, hogy istenesítse magát a humoros szövegeivel. A társaságban zabálták ezt.  Itt el is merengtem egy kicsit. Igazság szerint mi most együtt vagyunk? Őszintén fogalmam sincs. Azt hittem felfogja, hogy nekem ez nem vicc, ha valaki a gatyámba akar turkálni, vagy a torkomba akarja lenyomni nyelvét, mindezt úgy, hogy közben van valakim. Akkor most az én lovagom vagy nagyon hülye, vagy túlságosan elfoglalja haverjai szórakoztatása.  Az is merengtem, de tényleg csak egy pillanatig, hogy egy pasinak feltűnik az, ha valaki egy monogám, korrekt kapcsolatot akar. Vagy ezt kifejezetten meg kell beszélni?  Aztán megszületett bennem a felismerés; persze, hogy feltűnik, de csak akkor, ha mindezt a „sok dolgot” az ember a farkába injekciózza.  Egyszóval lovagom egy fehér hátaslovon elvágtatott, legalábbis számomra.

Visszatértem a dolgos és monoton hétköznapokba. Meglepő, de kezdem megszeretni és megszokni. Elnézve a társkereső hirdetéseket tényleg szórakoztat a sok tahó, idétlen, önkritikátlan ember. Szó szerint; gyík vagy baszki! „

Az ember egy társas lény, vagy így vagy úgy de keresi a másik ember társaságát. Egyedülálló ember lévén én sem vagyok kivétel. Jó pár oldalon regisztrált tag vagyok. Szóval én is keresem azt a bizonyos valakit, akivel egymást keressük.  Éppen ezért tettem már olyat, amit ha elmondok, valakinek egyből rávágja „Te nem vagy normális”. De szerintem ezzel jó páran vagyunk így.  Visszagondolva, így én is belátom, hogy ésszerűen, ha átgondolja, az ember rájön, vagy meglátja nagyon nem volt kerek a történet. KB 3 hete megismertem így Interneten keresztül egy srácot. Találkoztunk,leutaztam hozzá,mert hittem,bíztam abban,hogy ebből a dologból lehet valami. Én naiv, még ennyi idősen is. Finoman szólva nem sok volt igaz abból, amit a srác szó szerint mesélt.  Nem élt egyedül, a volt párjával lakott együtt, ami nem is lenne gond, csak hát a volt barát nem is annyira volt… vagy legalábbis ő nem így tudta. Kellemetlen szituációk hadát éltük át a „volt baráttal”. Persze vissza sem tudtam jönni, mert nem volt visszajárat Budapestre este lévén, plusz ez egy kis falú volt. Persze most írhatnám azt, hogy tanultam az esetből, de magamat ismerve, úgy is bele fogok ugyan e hibákba esni. És szerintem ezzel nem csak én vagyok így. Hiszek és bízom a másikban, mert hinni és bízni akarok. Persze itt most jöhet a bölcsesség, hogy előbb bizonyítson a másik. De állj, akkor egy kapcsolat nem a bizalomról szól, ami nélkül nem is lehet egy kapcsolat?! Vagy, hogy is van ez?

Megismertem ezen oldalról is egy emberkét, szintén vidéki. Levelezés, telefonszámcsere, na meg minden, ami a nagykönyvben meg van írva. Üzenetváltogatások, majd aztán az emberke üzenetekre nem válaszol. Ezek után mit erőltessem a dolgot, nyomok rá a delet-et a fejemben. Aztán mit látok a facebookon, mert feldobta, mint ismerőst, párkapcsolatban van. Hurrá… csak mosolygok az egészen. De ami meglep, hogy nem zaklatott fel. Lehet, kezdek érzelmileg egy nullává avanzsálódni?

Aztán megismertem egy igen érdekes embert egy másik oldalon, nevezzük Miklósnak. Külsőre pont az esetem. Férfias, határozott, normális és még én is tetszek neki! Szinte madarat lehetett velem fogatni. Első este, majd jött a következő, amit együtt töltöttünk. Közben beszélgettünk, ismerkedtünk, na és élveztük egymás testi gyönyörét, ami olyan szuper volt, hogy a bokámat lefostam, de jó értelemben! Már elkezdtünk tervezgetni, álmokat szövögetni. Aztán a lila ködből valahogy elkezdtem tisztán látni. Megszólalt azon bűvös belső vészharangom és éreztem valami nem teljes ebben a dologban. Vasárnap estére a mi Miklósunk teljesen megváltozott. Ideges, feszült lett. És szó szerint provokálta az összezörrenést. Hétfő reggel úgy váltunk el, hogy nem igazán volt jó szájízűnk a másik irányában. Majd hétfő délután, amikor ismét beszéltünk telefonon Miklós önmagából kifordulva elsőnek ingelülten, majd kiabálva, aztán „szart”fröcsögve kommunikált. Nem tudtam hová tenni. Kértem tartsunk egy kis szünetet. Aztán elkezdtek záporozni a gusztustalanabbnál-gusztustalanabb SMS üzenetek. Nem reagáltam rájuk.

Most merengek, azon vajon mi zajlódhat le az emberekben? Próbálom megérteni az emberek cselekedeteinek okát, de ez nagyon nehéz és minél jobban belemerülők, annál jobban az az érzésem nem akarom megérteni.  Csak én futok mindig össze ilyen emberekkel? Miért nem hallom az ismerőseimtől, hogy nekik is van ilyen történetük. Csak én lennék ilyen lúzer? Árulja már el valaki, hogy miként kell kiszűrni az ilyen embereket, vagy mi a jó randi receptje?

Mint majdnem mindenki, én is a rendes emberek közé tartozom és dolgozom. Ám megtámadott a heveny kétoldali munka undiritsz betegség.  Így ki nem állhatom most a munkámat, helyette inkább elkezdetem a társkereső  profilokat mustrálni.  Hirtelen olyan érzésem támadt, hogy UFO lettem! A gondolkodási módom egy párkapcsolatról mintha nem evilági lenne.  Első oldal…szex.. szex…szex  egy kis szex… és a változatosság kedvéért még egy kis szex…kereső profilok. Ki képpel , ki nélkül, de inkább akkor kép nélküli a gyakoribb.  Aztán vannak itt még párok, akik 3. személyt keresnek életük izgalmassá tételére. Hoppá.. és hirtelen egy kérdés fogalmazódott meg bennem.  A mai világban mit is takar a párkapcsolat? Trendi most azt cselekedni, hogy „kapcsiban élek, de ismerkedem nyitottan!”  Mint tapasztalom igen. Az a fogalom, hogy monogámia mára csak tényleg egy fogalom lenne?

 A minap egy gyorsétteremben ettünk egy  kedves kolleganőmmel , akivel nagyon jó kapcsolatban állok, pont azt feszegette, hogy mennyire izgalmas az új kapcsolata. Persze a férje mellet! De ő nem olyan lány, aki félrelép! Éppen jó ízűen tömtem magamba a BigMac utolsó falatkáját, erre nem félrenyeltem ezt hallván? Miután a fulladástól megmentett barátném visszakérdeztem tőle, hogy ő milyen lány is? Érezte hangomban a gúnyt, tudta mire gondolok. Dacosan közölte, hogy nem feküdtek le, csak orál gyönyörök voltak, de az nem szex! Milyen szerencse, hogy nem ettem már akkor… Kíváncsivá tett, hogy szerinte az orális szex miért nem szex? De tényleg, manapság mi az, ami szexnek mondható? Minden komolyságomat latba vetettem és érdeklődve vártam a választ. Barátosném persze lapított, mint szar a fűben, hirtelen felfedezte, hogy maradt még a sült krumplis doboza alján pár szem és azt okvetlenül el kell fogyasztania.  Egy percnyi kínos hallgatás után kicsit halkan megkérdezte, hogy ez miatt elítélem-e? Rossz tulajdonságaim egyike, hogy ki kell mondanom azt, amit, érzek, még ha ezzel meg is bántok embereket.  Nem ítéltem el, de nem helyeseltem, ám azt hangsúlyoztam, hogy ez az ő élete, neki kell tudni, mérlegelni felnőtt ember lévén mi a jó és mi a helytelen.  Azt hiszem a sült krumpli sóján kívül más nem nagyon ragadt rá abból amit mondtam neki… Aznap este, amikor hazajöttem elgondolkodtam a történteken.  Miért vannak az emberek párkapcsolatban, ha mégis mással bújnak ágyba? Ha kell a változatosság nekik, akkor miért mennek bele egy párkapcsolatba? Létezik egyáltalán még olyan, hogy rendesen működő párkapcsolat, na meg milyen a rendesen működő kapcsolat? Mert amit manapság látok, tapasztalok az olyan, hogy az egyik fél teljesen aláveti magát a másik akaratának.  Vagy éppen mindketten kicsapongó életet élnek. Vajon ők boldogok tudnak lenni? Manapság tényleg ott tartunk, hogy hazugságokon és képmutatásokon keresztül éljük az életünket? 

Ezeken elmerengve azt érzem,hogy ilye áron és így nem akarok senkit magam mellé. 

Ismételten vágyat, kényszert éreztem arra, hogy ismerkedjek, így megint belevágtam a társkeresés csodás világába. Vajon miért nem lepődtem meg a fejleményeken? Így visszagondolva igen csak vicces és érdekes történéseken estem át.  Van egy mondás miszerint „Hatalmas az Isten állatkertje és alacsony a kerítés”. Te jó április és május…ezt én is megtapasztaltam.. Már azon is elgondolkodtam, hogy én vagyok hülye vagy a tükör görbe? Az eddigi társkeresési tapasztalataim alapján nem reménykedtem abban, hogy megtalálom ama bizonyos ”nagy Ő-t”, de vágytam rá. És ha már itt tartunk, létezik olyan, hogy „nagy Ő”? Vagy csak annyira ki lettünk éhezve, hogy amikor jön egy számunkra elfogadható ember kivetítjük rá a dolgainkat és erős vonzódásunk lesz irányában? Netán annyi csokoládét tömtünk magunkba, hogy a hormonjaink dísztáncot járnak a fellegekben? Na, szerencsére nálam egyik sem volt, de érdekes történéseim annál inkább voltak. 

Megismerkedtem egy 20-as éveiben járó fiúcskával ezen az oldalon. Mert ugye köztudott és bevált szokás, ha valaki meleg és „kereső fázisban van” az több helyen, oldalon is regisztrált. Miért lennék pont én kivétel? Több hely nagyobb esély címszó. Elsőnek levelezgetni kezdtünk az adott oldalon, majd jött a Viber. Kommunikációnk felgyorsult,halleluja! Csupa szépeket, jókat tudtam meg, ami lássuk be már kezdett gyanús is lenni, na, nem mintha egy gyanakvó ember lennék, na, de na… Érdeklődtem, hogy a hosszas pötyögések helyett mit szólna egy személyes találkozáshoz? Ő nagyon szívesen találkozna velem és erre ideje is lenne. Hurrá, meg is beszéltük az időt, helyet a találkozásra. Megjegyezném, hogy odakint akkor még hidegek voltam, sőt akkor még az eső is esett, így felmertem vetni, hogy esetleg ha kölcsönös a szimpátia hozzám eljöhetünk és itt a beszélgetést, (nem mást) ismerkedést folytathatnánk.  „Ő nem olyan fajta és hogy gondolom, hogy egy idegen lakására ő felmegy”- háborodott fel.  Na, baszki, én lettem a mumus, ezek szerint a megrontó is? Mikor arról érdeklődtem, hogy akkor sétálunk a zuhogó esőben és hidegen a válasz „miért ne” volt. Nesze neked romantika, welcome megfázás! Éreztem, hogy ez meddő, így lapoztam. Persze én voltam a komolytalan, link alak. 

Még fialt koromban (óh. én vén kriptaszökevény) hittem és bíztam a távkapcsolatban. Most már tudom jól, hogy ez nem működik, legalábbis nálam. Persze másnál még működhet, és jól érezheti magát benne, de az nem én vagyok. A következő randim egy harmincas évei végén járó, igen megnyerő külsejű emberkével volt.  Találkoztunk, sétáltunk egy kellemeset, beszélgettünk erről-arról, beszéltünk magunkról, de valahogy egész idő alatt az volt az érzésem valami nem kerek, túl szép! Majdnem egy fél napot együtt töltöttünk, elválásunkkor telefonszámcsere meg minden, ami a nagykönyvben meg van írva.  Aztán éjszaka jön egy üzenet a telefonomra; ő egyfolytában rám gondol, és azt érzi szerelmes belém, és ha gondolom, akkor másnap akár hozzám is költözne, ő komolyan gondolja! Na, basszus, itt a baj, amit éreztem! Illedelmesen, udvariasan válaszoltam az üzenetre, amennyire lehetett próbáltam hárítani az ajánlatot. Most mit tagadjam, igen is szeretnék valakivel együtt élni, saját lakásom is van, így ez megoldott, de nem az első randi után kéne összeköltözni.   Aztán meg ásó, kapa, nagyharang legyen, a kezünkben mikor összeveszünk? Na, ez után jöttek az üzenet áradatok. Könyörgések, vallomások és egyéb ínyencségek. Majd másnapra kikönyörgött egy találkozót, ott mindent átbeszéltünk, legalábbis én azt hittem mindent átbeszéltünk. Én hazajöttem, majd egyszer csak kopogtak és jött a meglepetés. Az emberke állt ott, kifigyelte hol-merre lakom. Képes volt az ajtóban könyörögni, már majdnem fenyegetőzni is, hogy megöli magát, mert ennyire még senki iránt nem érzet… stb. Mi tagadás megijedtem, ez egy fanatikus! Szerencsére az egyik szomszédom megmentett, azzal, hogy a kábel tévéje nem üzemel. Persze ez csak kacsa volt, szegény végighallgatta, ahogy ez a jó ember traktál és megértette a helyzetet.  Most már legalább tudom milyen a Himnuszból a balsors! Ne ez pont olyan volt! Ám merész ember révén továbbra sem adtam fel a reményt. Társkereső üzemmód nálam bekapcsolva. Fenten már utaltam a távkapcsolatra, találkoztam egy vidékivel is, aki tőlem több mint 250 km-re lakott. Persze ő még hisz a távkapcsolatban és szent meggyőződése, hogy csak így fogja megtalálni a nagy Ő-t! Kedves egészségére, de számára a nagy Ő tutira nem én leszek.

Azon merengtem el, vajon tényleg olyanok lettünk, akiknek hatalmas elvárásaik vannak a másikkal szemben? Értem ezt külsőre, belsőre egyaránt. Elképzeltünk magunknak valakit, aki olyan, mint az amerikai filmekben? Azt kérdezem, magamtól képes vagyok kompromisszumot kötni, vagy azzal töltöm csak az éltemet, hogy keresem, kutatom azt a fantom embert, akit elképzeltem?  Hiszen ahogyan a társkereső hirdetéseket olvasgatom, e kérdések igen csak foglalkoztatnak. Az emberek többsége a trendi „nyunyi” fiúcskákat keresi maximum 30—ig., az mellékes, ha az illető betöltötte már a 60.életévét. Jó, persze, mindenkinek megvan a vágya a megfelelő partnerre, de komolyan gondolják, hogy egy maximum 30 éves szerelemből fog együtt lenni egy 60 évessel?  Persze, vannak kivételek, hiszen ott van a Pretty Woman Julia Roberts-el, de az egy film, ez meg a valóság lenne. De most lett egy nagy kedvencem, amin elsőre enyhén bosszantott majd szánalommal töltött el az illető felé.  Ez pedig az olyan válaszlevél, amiben a megkeresett azt írja vissza; „Jelenleg éppen kialakulóban van egy kapcsolatom és nem szeretnék több szálat futtatni, mert ez nem lenne korrekt a másikkal szemben.” Mókás, nem igaz? Persze ne vonjuk kétségbe a valódiságot, hiszen nem tudhatjuk valójában mi is az igazság. De legyünk őszinték és ne álszenteskedjünk. Aki a párkeresés rögös útján van, tudja nagyon jól, hogy ez mit jelent. „Bocs, de nem érdekelsz”! Ede vajon akkor milyen a jó ismerkedési szokás? Hogyan kell megfelelően társat keresni? Tényleg ennyire bonyolult, nehézkes dolog ez, vagy csak mi bonyolítjuk ezt meg? Ez még rejtély a számomra. De az biztos, hogy szórakoztató, ám néha érdekes dolgokkal tud megismertetni. Néha sír az ember a röhögéstől és szituációktól olykor meg menekül. De lássuk, be kell az izgalom az embernek.

November vége van, én még mindig egyedül, ami nem is lenne annyira baj, de valahogy azt éreztem jó lenne valaki. Persze valakim már van, igaz ő egy yorki kutya, de több mint a semmi. Szóval úgy éreztem, nosza, megint belevágok a társkeresés gyönyöreibe. Mint jó meleg révén én is be vagyok regisztrálva pár helyre, így elkezdtem bújni a „felhozatalt".
Mindenhol azt tapasztaltam olyan, hogy ismerkedés, szinte alig lehetséges. Vajon ezt a digitális világ okozhatta? Vagy az emberek annyira megkeseredettek, kiábrándultak lettek, hogy komoly kapcsolatot nem is keresnek? Vagy keresnének, de a tökéletes herceget várják fehér lóval? Akkor, íme, a tapasztalatok.
Gaypoint + Gayromeo + Gay.hu + Gayroyal; 3 hete aktívan elkezdtem az oldalakon ismerkedni. Küldtem printet, vagy éppen írtam egy levelet. Ha átlagot nézünk KB 10 levélből jó, ha egy válaszolt. A többiek csak megnézték a profilt, elolvasták a levelet és ennyi. Leginkább azt tapasztaltam az oldalakon inkább a szex kapcsolat van előtérbe helyezve. Légy fiatal, üde, friss, kigyúrt vagy sportosan izmos, hatalmas farkad legyen és saját lakásod, na és ne legyél több 30 évesnél. Lehet, hogy rosszul tapasztaltam, de én úgy láttam ezen oldalt inkább a 40+ korosztály használja, amivel persze nincsen gond, sőt! Azt is tapasztaltam, hogy a 60+ emberek nem igazán hajlandóak mondjuk egy 35+ os emberrel ismerkedni, csak maximum 30 évesig. Mi a szösz? ( Tudom; a szösz egy aprócska tollpihe, mely párnába és takaróba való töltelék) Ezek szerint 30 év felett megáll a világ, nincsen ismerkedés? Bár a gayromeon ezen korhatár ki van tolva 35 évre. Míg a gayroyal oldalon 40 évtől indulhatna az ismerkedés. Bár azt is tapasztaltam,hogy a gayroyal oldalt a Magyarok nem igazán használják. Ám az mindenhol meg egyezik, válogatunk, hatalmas elvárásaink vannak, persze mindezt magunkkal szemben nem tanúsítjuk. A korrekt, kulturált viselkedés szó szerint gőzerővel távozik kifelé! Emlékeztek még arra, amikor a 90-es években a „Mások magazin" társkereső hirdetésein keresztül ismerkedtünk? A levelezés hosszadalmas volt, sokáig kellett várni, de mégis, az emberek ismerkedtek, kapcsolatok születtek. Most meg mi megy? A hazudozás, bunkóság, csak szex. És az a baj nem véletlenül tartunk itt, mert ezt mi alakítjuk, erősítjük ilyenné. Sajnos abba nem gondolunk bele, ha most ilyen rossz a helyzet milyen lesz még? Elkúrvultun, ez tény... a szex partik, drogok és a folyamatos szex az, amik vezetik már az embereket. Hiszen nézzük meg a gayromeo oldalon mennyi olyan profil van, ahol ott van a cham szó, vagyis a drog, nevezzük nevén. Ám érdekes, hogy külföldön teljesen más az ismerkedési mentalítás, mint idehaza. Ott még tényleg ismerkednek az emberek. Ha egy picit is elgondolkodik, az ember belátja, hogy Magyarországon meleg társadalmi élet nincsen. És mindezzel mi a célom? Nem akarom megváltani a világot, Teréz anya sem lennék , hiszen széllel szemben pisálni nem érdemes.... De tényleg erre van szükségünk? Ezt akarjuk? Hova tűnt az emberekből az önkritika, korrektség a másik tisztelete? Mi történt velünk? A magam részéről kicsit besokalltam a társkereséstől. Nem vagyok 30 éves, kigyúrt, szépfiú. De van munkám, saját lakásom, önkritikám és tervem a jövőre. amiért teszek is, nem csak ülők és várom a sült galambot, ahogy jó páran ezt teszitek. Tisztelet a kivételnek! Nem ártana elgondolkodni mindenkinek, ha vele szemben viselkednek, negatívan az jól esik neki, akkor neki is úgy kell viselkednie másokkal? Arra lettünk nevelve, ha köszönnek, ne köszönjünk vissza, ha kérdeznek, ne válaszoljunk? Hova tűnt a kulturált ismerkedés?

November vége van, én még mindig egyedül, ami nem is lenne annyira baj, de valahogy azt éreztem jó lenne valaki. Persze valakim már van, igaz ő egy yorki kutya, de több mint a semmi. Szóval úgy éreztem, nosza, megint belevágok a társkeresés gyönyöreibe. Mint jó meleg révén én is be vagyok regisztrálva pár helyre, így elkezdtem bújni a „felhozatalt".
Mindenhol azt tapasztaltam olyan, hogy ismerkedés, szinte alig lehetséges. Vajon ezt a digitális világ okozhatta? Vagy az emberek annyira megkeseredettek, kiábrándultak lettek, hogy komoly kapcsolatot nem is keresnek? Vagy keresnének, de a tökéletes herceget várják fehér lóval? Akkor, íme, a tapasztalatok.
Gaypoint + Gayromeo + Gay.hu + Gayroyal; 3 hete aktívan elkezdtem az oldalakon ismerkedni. Küldtem printet, vagy éppen írtam egy levelet. Ha átlagot nézünk KB 10 levélből jó, ha egy válaszolt. A többiek csak megnézték a profilt, elolvasták a levelet és ennyi. Leginkább azt tapasztaltam az oldalakon inkább a szex kapcsolat van előtérbe helyezve. Légy fiatal, üde, friss, kigyúrt vagy sportosan izmos, hatalmas farkad legyen és saját lakásod, na és ne legyél több 30 évesnél. Lehet, hogy rosszul tapasztaltam, de én úgy láttam ezen oldalt inkább a 40+ korosztály használja, amivel persze nincsen gond, sőt! Azt is tapasztaltam, hogy a 60+ emberek nem igazán hajlandóak mondjuk egy 35+ os emberrel ismerkedni, csak maximum 30 évesig. Mi a szösz? ( Tudom; a szösz egy aprócska tollpihe, mely párnába és takaróba való töltelék) Ezek szerint 30 év felett megáll a világ, nincsen ismerkedés? Bár a gayromeon ezen korhatár ki van tolva 35 évre. Míg a gayroyal oldalon 40 évtől indulhatna az ismerkedés. Bár azt is tapasztaltam,hogy a gayroyal oldalt a Magyarok nem igazán használják. Ám az mindenhol meg egyezik, válogatunk, hatalmas elvárásaink vannak, persze mindezt magunkkal szemben nem tanúsítjuk. A korrekt, kulturált viselkedés szó szerint gőzerővel távozik kifelé! Emlékeztek még arra, amikor a 90-es években a „Mások magazin" társkereső hirdetésein keresztül ismerkedtünk? A levelezés hosszadalmas volt, sokáig kellett várni, de mégis, az emberek ismerkedtek, kapcsolatok születtek. Most meg mi megy? A hazudozás, bunkóság, csak szex. És az a baj nem véletlenül tartunk itt, mert ezt mi alakítjuk, erősítjük ilyenné. Sajnos abba nem gondolunk bele, ha most ilyen rossz a helyzet milyen lesz még? Elkúrvultun, ez tény... a szex partik, drogok és a folyamatos szex az, amik vezetik már az embereket. Hiszen nézzük meg a gayromeo oldalon mennyi olyan profil van, ahol ott van a cham szó, vagyis a drog, nevezzük nevén. Ám érdekes, hogy külföldön teljesen más az ismerkedési mentalítás, mint idehaza. Ott még tényleg ismerkednek az emberek. Ha egy picit is elgondolkodik, az ember belátja, hogy Magyarországon meleg társadalmi élet nincsen. És mindezzel mi a célom? Nem akarom megváltani a világot, Teréz anya sem lennék , hiszen széllel szemben pisálni nem érdemes.... De tényleg erre van szükségünk? Ezt akarjuk? Hova tűnt az emberekből az önkritika, korrektség a másik tisztelete? Mi történt velünk? A magam részéről kicsit besokalltam a társkereséstől. Nem vagyok 30 éves, kigyúrt, szépfiú. De van munkám, saját lakásom, önkritikám és tervem a jövőre. amiért teszek is, nem csak ülők és várom a sült galambot, ahogy jó páran ezt teszitek. Tisztelet a kivételnek! Nem ártana elgondolkodni mindenkinek, ha vele szemben viselkednek, negatívan az jól esik neki, akkor neki is úgy kell viselkednie másokkal? Arra lettünk nevelve, ha köszönnek, ne köszönjünk vissza, ha kérdeznek, ne válaszoljunk? Hova tűnt a kulturált ismerkedés?